Hová tűntek a mozikból a klasszikus tapintású, mégsem poros, kíméletlen, ámde nem öncélú detektívthrillerek? Lehetetlen megjósolni, meddig tart a műfaj tengerentúli uborkaszezonja, a hiány mindenesetre egyre mohóbb vágyat érlel bennünk. Grant Singer rendezői bemutatkozása pedig csak részben képes megfelelni az elvárásainknak.
Singer első blikkre David Fincher pedáns tanítványának tűnik: a két alkotót nem pusztán a sötét tónusú, vérrel pettyezett nagyvárosi bűnmesék iránti rajongás köti össze, hanem az is, hogy korábban mindketten videoklip-rendezőként keresték a kenyerüket. Ebből következik az is, hogy nem elsősorban a történetmesélés furfangjai izgatják a fantáziájukat, sokkal inkább méregerős képekben gondolkodnak, és a hangulatteremtés, a formanyelvi-stiláris truvájok terepén mozognak otthonosan. Az sem lehet véletlen, hogy Singer már első rendezői munkájával is arra a zsánerre épít, amely mestere karrierjében is kulcsfontosságú: a detektívthrillerre.
Idehaza a Benicio Del Toro főszereplésével készült Hidegvér kizárólag a Netflix kínálatában érhető el, a tengerentúlon azonban a filmszínházak is műsorukra tűzték. A streamingóriás sokszor bakot lő a hasonló műfajú darabokkal, mégpedig azért, mert a többségük olyan, mintha a mesterséges intelligencia írta volna a forgatókönyvüket. A Hidegvér azonban épp a történet- és cselekményszervezését illetően bizonyul unikálisnak. Főhőse, az egykedvű, kizárólag a hivatásának élő zsaru, Tom Nichols (Del Toro) különösen összetett ügyet kap: brutálisan meggyilkolják egy menő ingatlaközvetítő cég örökösének (Justin Timberlake) barátnőjét, a fiatal és vonzó Summert (Matilda Lutz). A gyanúsítottak száma éppúgy szaporodik, mint a bűntény körülményeivel kapcsolatos kérdések. A szerelme elvesztését gyászoló ingatlanmogul ellen ugyanannyi bizonyíték szól, mint amennyire sárosnak tűnik a titkolózó exférj, vagy épp a dúsgazdag család egyik régi, mentálisan kibillent ellenlábasa.
A forgatókönyv – melyet a direktor mellett Del Toro és Benjamin Brewer neve fémjelez – olyannyira sok, egymástól függetlenül is működő cselekményszálat mozgat, hogy a néző akkor sem tudja hézagmentesen összeilleszteni a mozaikdarabkákat, ha tollal és jegyzetfüzettel ül le a film elé. Ez persze önmagában egyáltalán nem negatívum, hiszen manapság nagyon kevés amerikai műfajfilm állítja igazán komoly intellektuális kihívás elé a befogadót. Csakhogy a Hidegvér – egyébként sokszor tényleg mesterien, „kézműves” érzékenységgel szőtt – szüzséjét rengeteg inkonzekvencia is tarkítja. Nichols motivációi és cselekedetei nem mindig világosak a nyomozás során, néha mintha csak csetlene-botlana, ráadásul olykor nem is nyer semmit a gyanúsítottak kihallgatásával. Legalább ennyire problematikus, hogy az írók néhány toldalékfigura sorsát függőben hagyják (különösen zavaró ez a Grady-család „ősellensége”, az egyszerre miszteriózus és ijesztő Eli esetében), míg mások (például Wally, Nichols egyik kollégája) kiszámíthatatlan, már-már action gratuite-szerű tetteik miatt rugaszkodnak messzire a valószerűség talajától.
Nehéz lenne megmondani, mit is szolgálnak ezek a könnyen észrevehető, mi több, bosszantó ellentmondások. A szerzői önkény megtestesülései? Singer ezekkel a pimasz jelzésekkel akarta volna tudtunkra adni, hogy nem mindig és nem mindenáron kell tökéletesre formált tartalmat keresni a lüktető erejű képek mögött? Mert a Hidegvér pompás hangulatfilm: a kitűnően használt hangkulissza, az amerikai mainstreamtől üdítően eltérő zenei aláfestés, valamint Mike Gioulakis operatőr sziporkázó vizuális megoldásai a fenyegetettség érzését plántálják a szívünkbe. Singer első mozija hihetetlenül erős atmoszférával rendelkezik – ebből a szempontból még azt sem bánjuk különösebben, hogy játékideje átlépi a két órát, némiképp indokolatlanul –, de nem tudni, valójában miről is akar szólni.
A közösségi médiában és a különböző internetes felületeken persze mindenkinek baltával faragott véleménye van a filmről. A megrögzött rajongók még a forgatókönyvben tátongó lyukakat is betömik a magyarázatkísérleteik – pontosabban a képzeletük – segítségével. Ez azonban nem változtat azon az egyszerű tényen, hogy a Hidegvér voltaképpen egy gyönyörű Rubik-kocka, amit soha az életben nem fogunk tudni kirakni. Az az érzésünk, mintha a direktor perverz örömét lelné abban, hogy öt-hat percenként kinyit egy-egy újabb ajtót, amin nem lép be, csupán bekukucskál, majd gyermeki lelkesedéssel elsomfordál a küszöbről.
És még csak nem is az a legfőbb probléma, hogy Singer végül nem ad pontos választ arra, ki is gyilkolta meg az áldozatot (gondoljunk csak bele, Fincher Zodiákusában a nyomozás ugyanúgy zátonyra futott, mint a dél-koreai A halál jelében). Ennél is furcsább, hogy a forgatókönyvírók végül a rendőri korrupció témája felé navigálják a cselekményt, ezáltal eltávolodva a Hetedikhez, A bárányok hallgatnakhoz és a True Detective-hez hasonló sorozatgyilkos-thrillerek tartományától. A tanulság sajnos csak a szokásos: a testület belülről rohad, a tisztességes nyomozók már a legközelebbi kollégáikban sem bízhatnak, a piszkos érdek pedig az évtizedes baráti kötelékeket is szétzilálhatja. Ettől függetlenül is érdekes, hogy a cselekmény tétje menet közben változik meg – nem is tudom, mikor láttunk ilyesmit utoljára fősodratú amerikai bűnfilmben –, de ez is inkább a kalapból ad hoc jelleggel előhúzott ötletnek, hatásvadász „művészieskedésnek” tűnik, semmint tudatos, hosszan érlelt alkotói megfontolásnak.
A Hidegvér azonban ennek ellenére is felülüti a mai nyomozóthrillerek átlagát. Már önmagában is a film életképességét bizonyítja, hogy a különc forgatókönyvírói megoldások nézők jelentős tömegeit késztették töprengésre. A filmtörténeti reflektivitás (a Hidegvért a Fincher-mozik mellett olyan klasszikusok ihlették, mint a Magánbeszélgetés, a Rosemary gyermeke vagy A vadász éjszakája) szinte páratlanul gazdag, Benicio Del Toro alakítása pedig ritka színészi mesterkurzussal ér fel: úgy tud életet lehelni egy szürke – voltaképpen tulajdonságok nélküli – eminenciásba, hogy minden pillanatát öröm nézni. Az már más kérdés, hogy nem mindenki szívleli az olyan bűnhistóriákat, melyek inkább provokálnak ahelyett, hogy végül megnyugtató válaszokkal szolgálnának. A néző legbelül ösztönösen idegenkedik a megrendült bizonyosság élményétől – különösen akkor, ha erről a műfajról van szó.
