Nincs unalmasabb – és ugyanakkor kielégítőbb – dolog manapság filmkritikusi körökben, mint napi rendszerességgel azon sírni, hogy Hollywoodban ma már senkinek nincs egy tisztességes, egyedi, sajátos, önálló ötlete. Az alábbi szöveg szerzője is ezt teszi, legalábbis – szándéka szerint – részben.
Az eredeti gondolatok gyászmiséjére a filmértő leginkább akkor zendít rá, amikor híre megy egy olyan újabb, sokadik hírnek, miszerint remake készül egy szeretve tisztelt klasszikusból, vagy újraindítanak egy régóta kanonizált filmsorozatot. Jelen publicisztika gépelésével egy időben éppen Christopher Nolan méltán szentesített Mementóját próbálják meg testükkel védelmezni a film szerelmesei, ugyanis úgy tűnik, hogy a heveny álomgyári remake-láz ezt a klasszikust sem kíméli. Nyilván, a Memento újrahúzása minden épeszű cinefil számára gyomrosként ér fel, azonban ezen a filmen kívül tervben van még több száz klasszikus, klasszikusnak vélt, jó pár üzleti sikernek számító, és pár simán középszar film újraforgatása is. A lista napról napra gyarapodik, számtalan honlapot szenteltek már a követhetetlen remake- és reboot-hullám rendszerezésének.
„Az eredeti jobb volt”
Az általános vélekedés pedig az, hogy ezek a közeljövőben érkező filmek csak rosszabbak lehetnek, mint a köztudatba már sziklaszilárdan beékelődött „régi” művek, az „eredetik”, az „alapok”. Imádjuk utálni ezeket a még el sem készült filmeket, mert imádjuk megvédeni kedvenceinket.
Az örökké egyoldalú, az analízist indulatosan kerülő, a jövőt pedig valamilyen oknál fogva orákulumi tisztasággal felskiccelő szapulás nagy kegyelmében azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a történetmesélés az adott történetet mesélő művészeti ágtól független művészet. A történetmesélés természetének inherens velejárója az, hogy újramondjuk a történeteket, amik eközben változnak, és amiket utána mások is újramondanak, szintúgy változtatva azokon, és így tovább. Az adott történetek ereje – valamint elfogadásuk és megértésük – a történetet mesélő valakik egyéni interpretációjában rejlik. Minél többen mesélnek el egy történetet, az annál több lehetséges megközelítési, értelmezési, és kontextuális dimenzióval bővül. Természetesen elkerülhetetlen, hogy ezek közül a dimenziók közül jó pár hamvába holt, hasznavehetetlen, vagy akár kellemetlen lesz.
Apa jobban meséli el, hogy a rohadt kólagép nem adta vissza a rohadt ötvenest, mint anya. De a lényeg az, hogy anya is elmesélheti, és a kólagép története így csak többé válik, noha jobbá nem. Tintoretto megfestette Jézus keresztre feszítését, aztán megfestette Gauguin is, megfestette Bacon is, és Dali is, és folytathatnánk. A történet ugyanaz, a megközelítés más és más. Kinek képzeljük mi magunkat, miközben azon rinyálunk, hogy a Pink Floyd Dark Side of the Moon című lemeze az egyetlen lehetséges Dark Side of the Moon-lemez? A The Flaming Lips remake-lemeze miért ne működhetne? A Pussy Galore Exile on Main St. lemezfeldolgozása miért bírna kevesebb létjogosultsággal, mint a The Rolling Stones műve? Egy történetet nem lehet kisajátítani – jogdíjakkal és licensz-szerződésekkel sem. A történetek újramondása az oka a történetek örökéletűségének. Az pedig nyilvánvaló, hogy nem minden történetet érdemes újramesélni. Ha viszont egy történet érdekes, ha jó, ha szeretjük hallgatni, miért ne engedhetnénk meg minél több mesélőnek, hogy elmondja azt? Kik vagyunk mi, hogy egy üres hír, egy előzetes, egy kiszivárgott kép, egy poszter alapján ítélkezzünk olyan filmekről, melyekről csak annyit „tudunk”, hogy a mi kis szívünknek oly drága művek emlékét fogják esetleg felforgatni. A felforgatással nincs semmi baj. Az évek során csontszerkezetünkbe ivódott kevély nosztalgiával viszont annál több.
Gus Van Sant Psychóját inkább hagyjuk
Mikor kiderült, hogy José Padilha 2014-ben bemutatja Paul Verhoeven 1987-es Robotzsarujának újragondolását, a súlyos léptű pléhrendőr kitűnő szatírájának rajongói ki voltak akadva. Az előzetesekben felbukkanó fürgébb és áramvonlasabb Murphy láttán félreverték a nosztalgia vészharangját, a rákba kívánták a rendezőt. Azzal viszont már nem törődtek, hogy Padilha fantasztikusan közepes filmjének köszönhetően végre méltó Blu-ray-kiadványt kapott Verhoeven filmje, melyet – akármennyire is szeretnénk elhinni az ellenkezőjét – közel sem ismert annyi ember, amennyinek kellett volna. Innen pedig csak egy lépés vezet ahhoz a fontos tényezőhöz, amit a remake-gyűlölők hajlamosak figyelmen kívül hagyni. Az új Robotzsaru ugyanis – más hasonló újracsinált filmekkel egyetemben – új rajongókat szerez az alapfilmnek, így pedig annak kultuszát tartja életben. Azok pedig, akik a teljes Robotzsaru-élményt keresik az új film megtekintése után szembesülhetnek az első film elvitathatatlan érdemeivel, és a Robotzsaru 2, valamint a Robotzsaru 3 szörnyűségeivel is – melyeknél egyébként Padilha filmje jóval izgalmasabb. Egy remake tehát azon túl, hogy cseszi a nosztalgikus emlékekbe burkolózott szemellenzős rajongók csőrét, pont hogy az általuk dicsőített alapmű továbbélésének kulcselemévé válhat. Sokan ugyanis a remake-mánia nélkül nem ismernék a 12 dühös embert, a Gonosz halottat (Evil Dead), A rettegés házát (The Amityville Horror), A 13-as rendőrörs ostromát (Assault on Precinct 13), a Fekete karácsonyt (Black Christmas), a Holtak napját vagy a Holtak hajnalát (Day, ill. Dawn of the Dead), a Frászkarikát (Fright Night), a Get Cartert, a Halloweent, a Sziklák szemét (The Hills Have Eyes), az Olasz melót (The Italian Job), és folytathatnánk ezt napestig.
Arról nem is beszélve, hogy rengeteg közimádatnak örvendő szakralizált film remake vagy reboot. Feltehetően kevesen osztják az észt arról, hogy 1983-ban Brian De Palma A sebhelyesarcúval (Scarface) mennyire megerőszakolta Howard Hawks fél évszázaddal korábbi művét. Arról sem sokat hallani, hogy John Carpenter 1982-ben felrúgta volna A dologgal (The Thing) Hawks és Christian Nyby közel 30 évvel korábbi filmjének örökségét. Az pedig milyen felháborító már, hogy David Cronenberg 1986-ban A légy (The Fly) című filmjével meggyalázta Kurt Neumann 1958-as eredetijét, nem? Nem. Steven Soderberghnek sem volt egy ép eredeti gondolata, mikor 40 év után újraforgatta Lewis Milestone 1960-as Ocean’s Eleven című filmét. És akkor mi van, ha Martin Scorsese meg 29 évvel J. Lee Thompson 1962-es A rettegés foka (Cape Fear) című művét készítette el? Semmi. Mondjuk később A tégla (The Departed) már komolyan megkérdőjelezhető volt, de azt hagyjuk is. És főleg hagyjuk Gus Van Sant Psychóját.
A folyamatos sirám helyett azt kellene észrevenni, hogy az újraforgatott klasszikusok legtöbbjének titulált időtlen potenciál, azok ikonikus karakterei és rozsdamentes története mindig is képes volt és képes lesz túlélni az újabb és újabb interpretációkat. Nem kell őket félteni. Sokkal érdekesebb, gondolatébresztőbb, és kevésbé stresszes, ha megnézzük az új filmeket, és elgondolkodunk azon, hogy mégis mi értelme volt újrakontextualizálni a cselekményt, miért kellett megváltoztatni egyes karaktereket és cselekedeteiket, miért kellett új helyszíneket keresni, esetleg új befejezést. A történeteket ugyanis meghatározza keletkezésük korszelleme, nyilván. Jó játék ez, de csak akkor, ha közben biztonságban tudjuk a „szent” alapfilmeket.
Ezek az időtálló és örökbecsű filmek a mozgóképes történetmesélés olyan darabjai, melyeket nem hiába lehet újramondani, hiszen érdemesek arra. Történetmondóról történetmondóra szállnak, mert ez a jó történetek sorsa. Csak az a kár, hogy egyes mesélők bénábbak más mesélőknél. Egy igazán béna mesélő pedig a sírba vihet egy jó mesét. Egy jó mesét pedig kár veszni hagyni. Itt jönnek a képbe az újraindított történetek, bevett magyar szakszóval: a rebootok.
Szarból aranyat
Ahogy a remake-készítőknek, úgy a rebootokat istápoló rendezőknek is az a – többnyire idealizált – célja, hogy az eredeti művek szellemiségéhez hű munkát tegyenek le az asztalra. Míg azonban az újraforgatott filmek alapjául szolgáló művek többnyire önmagukban is helytálló, jó filmek, addig a reboot-gyárosoknak leginkább szarból kell aranyat csinálniuk. Esetükben már nem az a fő szempont, hogy egy sikeres film „körvonalait” lekövetve faragjanak belőle ilyen vagy olyan klónt, hanem az, hogy egy franchise-szintre jutott, ugyanakkor szebb napokat látott műbe leheljenek újra némi lelket. Jó példája ennek a Batman-filmmárka. A denevérember kalandjait először a ’40-es években örökítette meg két sorozat (a ’43-as Batman, és a ’49-es Batman és Robin), olyanok voltak, amilyenek. Mire elkaszálták a második sorozatot, az már bőven kreatív mélypontra jutott. Épp ezért jött egy másfél évtizedes szünet, majd ’66-ban érkezett Adam West főszereplésével az első nagyjátékfilm, ami még nagyban a sorozatokra hagyatkozott. A ’70-es években ugyan próbálták feléleszteni a bőregeret, de ez sehogy se jött össze. Tim Burton ’89-es Batman-filmje viszont végre megcsinálta, a köpenyes igazságosztó feltámadt, és még ’92-es folytatása sem ért el rossz eredményeket. Aztán jött Joel Schumacher. Tudjuk jól, hogy mit tett, ne is firtassuk. Inkább csak tegyük fel a költői kérdést: jól jött-e Christopher Nolan Batman: Kezdődik című filmje a rajongóknak, a karakternek, a történetnek, vagy akár a stúdiónak?
Egy másik szuperhőst is rehabilitálni kellett nemrég, mert az erre tett első kísérlet akkora bődületes közröhej tárgya lett – a 2006-os Superman visszatérről van szó – hogy arra szavak sincsenek. A Superman-széria ugyanakkor még nem éledt újjá, hiszen nem nagy szó az, hogy a csak félig Richard Donner rendezte 1980-as második Superman-film óta Zack Snyder szutyok Acélembere volt a legnézhetőbb. Ugyanígy szükség volt James Bond szívmasszázsára is, hiszen a 2002-es Halj meg máskor (Die Another Day) után nagyon ki kellett találni a Casino Royale-t, hogy Bond ne maradjon önmaga paródiája. És akkor még nem beszéltünk J.J. Abrams első Star Trek-filmjéről.
Ismerős üzlet
A remake- és reboot-filmek tehát – ha jók, ha rosszak – megőrzik az alapjukul szolgáló művek örökségét, újra felkelthetik irántuk az esetleg laposodó érdeklődést, történeteik új közegbe helyezésével pedig rávilágíthatnak a filmkészítés, a jelen és a múlt társadalmi közegének változásaira is. Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy ezek az újraforgatott és újraindított történetek többnyire sikeresek is voltak. Ha pedig valami pénzt fial Hollywoodban, azt már csak ezért is érdemes tovább fejni. A problémák pedig innen erednek. Hiszen mégis mi miatt kellett volna új Pókember- vagy épp Fantasztikus Négyes-filmeket készíteni, ha nem a dudva miatt?
Egy remake- és egy reboot is korábbi, elvitathatatlan teljesítményekre alapozza saját lehetséges sikerét. Ez nem jelenti azt, hogy az ilyen filmek tető alá hozásához nem szükséges semmiféle innováció, kreativitás, vagy tehetség. Az viszont tény, hogy olyan nagyon nem kell kitalálni őket, azt már megtette más. Ezekre a filmekre azért figyelnek oda – és azért nézik meg őket – mert minimum egyszer már beváltak. Egy remake vagy egy reboot legfontosabb fegyverténye az, hogy ismerős. Ami pedig ismerős, azt könnyebb eladni, mint azt, ami nem az. A gond ezzel a mozikat jelenleg uraló ismerősséggel az, hogy apránként eltünteti az nézők elvárás-horizontját. Az újra elmondott történeteknek nem kell erőlködnie, csak emlékeztetnie kell minket arra, hogy „valami ilyesmit egyszer már megkajáltunk”, szóval lehet, hogy ez a film is hasonló élményt fog okozni. Ha pedig még a jelenleginél is több remake és reboot kerül majd a mozikba, ha már csak az ismerős fordulatokból, figurákból, látványelemekből tudunk táplálkozni, akkor beköszönthet egy szép új világ, melyben az így tehermentesített moziba járók már meg lesznek győződve arról, hogy ezeknél a több évtizede cirkuláló történeteknél – vagy ami maradt belőlük – többre nem is kell számítaniuk, ha beülnek egy filmre. Szerencsére azonban épp a kasszánál esetleg taroló remake- és reboot-filmeknek köszönhető az, hogy a stúdiók eredeti forgatókönyvekbe is tudnak bizonyos összegeket fektetni. Persze, nyilván nem eleget, hiszen mi mindig valami egyénit, valami különlegeset, valami sajátosat keresünk, ha már moziba megyünk.
