[kritikaíró pályázat] Klasszikusról jót vagy semmit – mondhatnánk, magyarázatul szolgálva az alábbiakban következő sorok émelyítő magasztalás-kavalkádjára. Az igazán jó filmeket már rég túlmagyarázták, elemezték és kritizálták, miért állunk hát be a hajbókolók hosszan kígyózó sorába? Manapság laikusok zsigerből visszautasítanak egy fekete-fehér alkotásra vonatkozó filmajánlatot, igyekszünk (remélhetőleg sikerrel) meggyőzni őket: mindenkinek látnia kell életében legalább egyszer a Tizenkét dühös embert (1957).

Sidney Lumet első nagyjátékfilmje Reginald Rose azonos című tévéjátékán alapszik. A történések egyetlen szobában játszódnak, s a helyszínt másodpercek alatt benépesítik a lelkes és lelkesnek erős jóindulattal sem nevezhető esküdtek. Az ügy, a bizonyítékok figyelembe vételével, teljesen egyértelműnek tűnik: a vádlott, egy szegénysorsú mexikói tizenéves fiú apagyilkosság elkövetésében BŰNÖS. A nyolcas számú esküdt az egyetlen, kinek fenntartásai miatt a többiek maradásra kényszerülnek: az amerikai törvények értelmében halálbüntetés csak akkor szabható ki, ha egyhangú döntés születik. Kezdetét veszi a játszma az álláspontok érvényre juttatásáért…

Tizenkettő egy tucat – tartja a mondás, mely igen csak rászolgált már a cáfolatára. Az esküdtek határozott egyéniségekként, s helytálló vagy könnyen cáfolható érvekkel szálnak az egy emberéletről szóló vitába. A színészek alakítása oly mértékben zseniális, hogy bármelyikük játékát kiemelten elemezni felháborítóan igazságtalannak tűnhet. Ennek ellenére nem mehetünk el szó nélkül a két „főszereplő” között felizzó feszültség mellett. A kételkedő, kérdéseket feltevő, véleményét látványosan bizonyítani próbáló (bizonyító?) esküdt higgadtsága, ésszerű, nyugodt érvelése vákuumként nyeli el és semmisíti meg a felsorakozó tanúvallomások ármádiáját. Henry Fonda legendás szerepmegformálása vetélkedik a hármas számú esküdtet alakító Lee. J. Cobb agresszív, indulatdús, frusztrációt keltő és sugalló játékával. S bár az egyik esküdt fölülkerekedik, a két színész alakítása nem képezi rangsorolás tárgyát.

A film által felszínre hozott morális kérdések viszonylatában lelkifurdalás nélkül bocsátkozhatnánk magasröptű erkölcsi tematikák boncolgatásába, de aktualitására való tekintettel előnyben részesítjük a Tizenkét dühös ember által bemutatott, kisebbségi egyénekkel szemben megnyilvánuló ellenséges magatartás megvitatását. A tízes számú esküdt indulatoktól fűtött monológja, mely egyben a film csúcspontja, magába sűríti mindazt a sztereotípia-halmazt, mely nem csak az ötvenes évek Amerikájának, de napjaink Romániájának többségi társadalmára is jellemző. A néhány képkocka erejéig megjelenő fiú által megtestesített mexikóiak helyzete több szempontból is párhuzamba állítható korunk cigány kisebbségének a társadalomban elfoglalt pozíciójával. A film valósághűen mutatja be a kisebbség tagjainak alulreprezentáltságát az igazságszolgáltatásban, valamint felülreprezentáltságukat az elítéltek között. Ez az arány sajnálatos módon napjainkban is helyt áll. Továbbá megfigyelhető, hogy az esküdtek körében a mexikói szitokszónak számít, hasonlóan a cigány jelző pejoratív használatához.

A felszínen játszódó események, s a mögöttes mély tartalmak egyaránt hozzájárulnak annak a rendkívüli, feszült figyelemnek a generálásához, mely maga alá gyűri a nézőt: színre lép, véleményt alkot, ítéletet formál a tizenharmadik esküdt. Nincs beleszólásunk, mégis úgy érezzük álláspontunk lényeges a döntés meghozatalában, s meggyőződésünket részrehajlás nélkül, szabadon formálhatjuk (kérdés, hogy képesek vagyunk-e erre a részrehajlás nélküli véleményalkotásra). Bűnös vagy nem bűnös? – tevődik fel újra és újra a kérdés, kezek lendülnek a magasba, s egyre feszültebb a várakozás. Azonosulunk véleményekkel, másokat elítélünk, a névtelenség burkában körvonalazódik a felmentés vagy a vád. A végkifejlettől igazolást várni azonban buta önzés, követelőzés, igazságtalanul kicsinyes elhamarkodottság. A válasznélküliség sokkalta hatásosabb, mint az unalmas, komótos szájbarágás. Hozzunk döntést magunk, igyekezzünk figyelembe venni: „Mindenféle előítélet csak bemocskolja az igazságot.” Ez azonban nem zárja ki sem a fiú bűnösségét, sem ártatlanságát…