A jubileumi Bond kapcsán1 nem is az az égető kérdés, milyen lett az aktuális epizód, hanem hogy miként volt képes túlélni közel negyven évet az immár polcnyi méretűvé dagadt – ha a videokazetták szélességét vesszük – sorozat. Mert hiszen a siker tagadhatatlan. Az évek során státusszá nőtte ki magát a Bond-lány szerepkör, megtiszteltetést jelentett felénekelni a főcímdalt, és a gonoszt sem játszhatta akárki, miközben Q agyament trükkjeit a hidegháború idején a szovjetek állítólag megpróbálták lekoppintani.
Merthogy az 1962-es indulás óta (érdemes újranézni: Dr. No) Bond, a hamisítatlan nyugati termék nem csupán státusszimbólummá vált, nem csupán biztonságot és fölényt sugárzott, hanem megkerülhetetlen mérceként is szolgált, viselkedési és felfogásbeli mintákat közvetített, egy civilizáció megkérdőjelezhetetlen uralkodójaként lépett színre, miközben természetesnek hatott a világ újbóli megmentése. Keletről nézve a Nyugat nem is hadi arzenálja, katonai tömbje miatt tűnt legyőzhetetlennek, hanem mert rendelkezett egy lehengerlően elegáns, dühítően nyugodt ügynökkel, aki puszta létével is sérthetetlenséget sugárzott.
Sean Connery, s egyben a legendás korszak ideje hamar lejárt: az ős-Bond öt epizód után kiszállt, s átadta helyét egy Bond-paródiának, bizonyos George Lazenbynek (1969, Őfelsége titkosszolgálatában), aki a mélypont alá vitte a sorozatot. A producerek könyörgésének engedve – és persze a sztárgázsinak – Connery visszatért (Gyémántok az örökkévalóságnak, 1971), hogy azután hét részre átengedje a szerepet Roger Moore-nak. (Ne feledkezzünk el viszont arról, hogy az ötvenéves színész még egy alkalommal visszatért a sokatmondó Soha ne mondd, hogy soha (1983) című Bond-epizódban, ám a német-amerikai produkció voltaképpen a Tűzgolyó remakeje, s így rendhagyó tisztelgés a legenda előtt. Ha nem lennének olyan érzékenyek az angol producerek, szigorúan véve a jelenlegi lenne a sorozat 21. darabja...)
S bár Moore fellendítette a sorozat veszni látszó népszerűségét, uralkodása idején a Bond-filmek mégis amolyan akció-vígjátékoknak tetszettek Connery kimért, erotizáló humora után. Az új, világjáró Bond közmondásszerű úriembersége, eleganciája és ezzel együtt ereje a hidegháború enyhülésére rímelve lassan, epizódról epizódra elerőtlenedett. A zakó szabása még rendben volt, a martinit is szokásos könnyedségével hörpintette ki, ám a fokozódó akcióéhségnek a korosodó Bond már nem volt képes megfelelni. A váltás azonban kínosra sikeredett. Timothy Dalton s a maga két epizódja majdhogynem nézhetetlen, még akkor is, ha az ő idejére esik a legtöbb változtatás (például a kliséktől teljesen elrugaszkodott James Bond, a magányos ügynök című rémület), így a hagyományrombolás visszafelé sült el: egyszerre mindenkinek hiányozni kezdett a hiteles, a régi, a hamisítatlan Bond. Ám a kilencvenes évek eleje nem sok jóval kecsegtetett, úgy tűnt, egyszer s mindenkorra elapad a népszerűség vagy legalábbis a tévésorozatok szintjére süllyed. Ám Pierce Brosnan, akit az új évezred Bondjaként ünnepel a szaksajtó, elhozta a megváltást. Nem csak azzal, hogy az 1995-ös keltezésű Goldeneye (Aranyszem) tökéletesen idomult a kor akciókívánalmaihoz (ezzel együtt a költségvetés és az igényes trükkök is), hanem Brosnan Conneryt idéző nyugalma és kimértsége új lendületet kölcsönzött a sorozatnak.
A jubileumi, és éppen ezért idézetekkel ünneplő Halj meg máskor epizód jellegzetesen a Brosnan-éra terméke. Még akkor is, ha Halle Barry a svéd Ursula Andress módjára bukkan elő a habokból (lásd: Dr. No), oldalán hasonlóan aranyos tőrrel, és Bond replikája a kilátással kapcsolatban is Connery enyhén erotikus pimaszságát idézi. A jubileumi Bondban ötpercenként találhatunk hasonló, nosztalgiára utaló jeleket, főként amikor Q-val a régi trükk-kellékek között matatnak.
A Halj meg máskor jó nevű rendezője (Lee Tamahori: Egykoron harcosok voltak, Mulholland Falls) és producerei mindent megtettek, hogy legyen ok az ünneplésre. Finoman eltávolodtak a jól bevált kliséktől, főként ami az első félórát illeti (Bondot rongyosan, mosdatlanul és teljesen kiszolgáltatottnak is láthatjuk), miközben megbízható kézzel ugyanúgy mozgásba hozzák a fényesre csiszolt fordulatokat. Ám a Mátrixot felelevenítő akcióstíl, a pergő, Goldeneye-hoz fogható ritmus, a látványos végkifejlet a Brosnan-éra második legjobb filmjévé avatja az aktuális kiadást, ami örömmel töltheti el a rajongókat, ugyanis az előbbi rész, A világ nem elég, már a fantázia teljes hiányát mutatta fel. Ugyanakkor szörnyűségek itt is akadnak, mint például Madonna teljesen indokolatlan és elborzasztó jelenléte (ennél már csak a főcímdal elkeserítőbb), vagy Halle Barry halovány teljesítménye. Mindent egybevetve a jubileumi kiadás arról győzhette meg az elvakult és nem elvakult rajongókat, hogy bár Brosnan nyugdíjaztatása is egy-két epizódnyira van (már lehet találgatni az új jelöltet), azért Bond sikerrel vette az új évezred akadályait, s még egy ideig közöttünk marad. Nyugodtan alhatunk hát, a világ még egy ideig épségben marad.
1A huszadik kiadáshoz érkezett a filmtörténet leghosszabb kémtörténete.
