A CGI-nek van más bűne is Jar-Jar Binksen kívül. Pedig voltak, és vannak is olyanok, akik úgy használják, ahogy az ildomos.
Több mint két évtizede már annak, hogy a higanyrobot egy tejesdobozon keresztül szúrta arcba áldozatát, azóta pedig egy kicsit mindenki viszolyogva tekint a cseppfolyós fémekre. Két évvel később – 1993-ban – pedig betoppant a képbe egy Tyrannosaurus Rex, amitől nem csak Ian Malcolm kultikus mellszőrzete borzolódott fel, hanem azoknak a nézőknek az idegei is, akik nem gondolták volna, hogy a gyöngyvásznon ilyen hihetetlenül kézzelfogható rettenetet is láthatnak egyszer. A kilencvenes évek elején ez a két remek film megvillantotta, hogy mit tud, illetve, hogy mit tudott akkor a CGI (computer generated imagery, számítógép által generált felvételek). A Jurassic Park és a Terminátor folytatásai mellett pedig apránként ellepték a mozikat a vizuális effektekkel egyre jobban megpakolt művek.
Hogy kenődik a digitális vér?
Azt ugyanakkor már itt, az elején érdemes tisztázni, hogy a látszat és a rosszmájú kritikusi közvélekedés ellenére a CGI nem a filmművészet bubópestise. A Sátán nem azért adta a kreativitásukban megrekedt alkotók kezébe, hogy annak segítségével égessék fel maguk mögött azokat a rommá hivatkozott filmművészeti korszakokat, melyekben minden tiszta, érintetlen és szép volt. Nem, a CGI nem csak A kaptár megdöbbentően értékelhetetlen effektjeit, nem csak A hobbit tízperces animációkba hajló bazári akciójeleneteit, nem csak a röhejes kamu Schwarzeneggereket, és nem csak azt a rohadt Jar-Jar Binkset hozta el a filmvilágba. A CGI azért jött, hogy segítsen. Születésétől fogva ott van az olyan filmekben is, ahol egyetlen fénykard sem suhan meg. A CGI-nek köszönhetően nincsenek már képbe lógó puskamikrofonok, nincsenek kikandikáló statisztakönyökök, a történelmi filmek hátteréből pedig eltűntek a TV-tornyok, ebből kifolyólag pedig kevesebb a pénzégető újraforgatás is. Amikor pedig John Wick dögösen szétlő félszáz martalócot egy diszkóban, a szinte tapintható CGI-vér úgy spriccel szanaszét, hogy azt nem csupán nézni jó, de a macerás – és sokszor kevésbé életszerű – vérpatronozást is maga mögé utasítja.
A helyzet azonban az, hogy manapság ritkán látni élethűen kenődő animált vért. Egy raklap olyan filmet fel lehetne sorolni, ahol a silány pixelvér vagy túl gyorsan robban ki valakinek az agyából, vagy olyan komótosan és sűrűn folyik, mint a paradicsomlekvár. Persze, nem csak a vér, hanem úgy általában véve bármilyen fizikai jelenség valószerűtlenségéről van itt szó. Míg ugyanis a T-Rex lépteinek akkora súlya volt, hogy beleremegett a mozicsillár, addig mára a CGI eljutott oda, hogy a Terminátor: Genisys másfél tonnás robotjai egy-egy komolyabb ütleg során úgy pattognak az aszfalton, mint a ping-ponglabdák. Ötletek vannak, eszköz a megvalósításukra akad, Newton meg már úgyis meghalt.
Semmi nem él a jelenetben
Amit tehát a képzelet és a szerzők lustasága elbír, azt a CGI is meg tudja alkotni, épp ezért már nincs szükség falon mászó kaszkadőrnőre a Macskanőben, és nincs szükség igazi falra se. A gond az alkotók képzelőerejével viszont pont az, hogy nincs nekik. Ha pedig a szereplők már nem emberek, a környezet pedig nem fizikai, az akció sem lehet valóságos. Animáció lesz, szimpla rajzfilm. Csak míg egy rajzfilm megtekintésekor a néző perceptuális élménye a realisztikus világ pillanatnyi elutasításából, illetve a rajzolt és a valós világok kritikus-ironikus összevetéséből épül fel, addig a Macskanő, a Jupiter felemelkedése, vagy épp a Jurassic World akciójeleneteinél a néző kiindulópontja az a relatív filmes valóság lenne, melyben elvileg élő szereplők tapintható környezetben visznek véghez hihető és hihetetlen dolgokat egyaránt. Csakhogy ha semmi nem él egy jelenetben, akkor nem csak a valóságélmény és a filmes valóságról alkotott kép torzul, hanem az értetlenkedő néző arckifejezése is.
Mert most akkor mi is ez? Peter Jackson hobbit-filmjének valahányadik darabja, vagy a rendező látványelemekkel foglalkozó cégének (WETA) gyermeteg technikai demonstrációja? Hosszú percekig lessük, ahogy a hobbitkák egy hordóban száguldanak le a folyón, körülöttük pedig a digitális nyílzáporban orkok, halhatatlan tündék, böszme farkasok ugrálnak ész nélkül. Természetesen minden, amit látunk egy irodában készült képzett effektszakemberek segítségével, miközben Peter Jackson épp egy méteres kokaincsíkot szippantott fel egy kávégép mögé bújva. A hobbit elragadtatott akciójelenetei olyanok lettek így, mint egy Tom és Jerry-, vagy egy Looney Tunes (Bolondos dallamok)-epizód új-zélandi különkiadása.
Addig pedig mindenki örülhet, amíg a gyatra CGI csak önmagában véve – mint látványosan nem látványos látványelem – van jelen, és nem zavarja össze a karakterek motivációját, a róluk alkotott nézői képet, vagy esetleg magát a narratívát. Nehezen fogható fel például, hogy Peter Jackson miért csinált a Gyűrű-trilógia végére Legolas könyvhű, higgadt, jeges tekintetű karakteréből matinéhőst. Ahogy ugyanis a világcsúcstartó szertornásszá animált tünde felmászik egy szintén animált harci olifántra, tarkón lövi, majd a döglődve összeeső állat ormányán szörfösként lesiklik, az olyan tőről metszett karaktergyilkosság, amit lehetetlen komolyan venni. Legolas szuperhőssé vált, egy elpusztíthatatlan akrobatikus nindzsává, akihez fogható héroszokat csak a kilencvenes évek Cartoon Networkjén láthattak a kissrácok. De hát a látvány az látvány, majd utána megmagyarázza valaki, akit érdekel annyira ez az egész. A Jupiter felemelkedését viszont senki nem fogja felfogni – ami nyilván nem baj, mert nem is lehet – hiszen annyira a CGI-ről szól, hogy a történetet feltehetően a Wachowski-páros sem tudná felmondani. Viszont repülő csizmája van benne a nyúlfülű Channing Tatumnak, aki a követhetetlenül túlírt akciópornóban olyan kíméletlenül irtja az űrszemetet – természetesen csontig animálva –, hogy azt évekbe telt leprogramozni.
Nem filmforgatás eredménye
Az ilyen megalomán jelenetekkel, és az azokat zsúfoló filmekkel a gond az, hogy a CGI-t már nem arra használják, amire illene. A Jurassic Parkban és Terminátor 2: Az ítélet napjában látható digitális trükkök ugyanis nem egy animált effektvilág, hanem a valóságos – filmezett – közeg elemeivé váltak, azt egészítették ki, és csak akkor, amikor arra szükség volt. A dinoszauruszok az első és a második Jurassic Parkban is főként robotbábok formájában tartották rettegésben a népet, és csak azokban a totálokban voltak animáltak, melyekben összetettebb és gyorsabb mozgásukat kellett bemutatni. Így viszont a trükkök egymást erősítették. A CGI-nek köszönhetően elhittük, hogy nem csak robotokat nézünk, amikor viszont azokat néztük, éreztük a dinoszauruszbőr textúrájának tapinthatóságát. A T-1000-es pedig csak akkor lett CGI-rém, amikor azt a forgatókönyv megkívánta, feleslegesen egy percet sem villantották meg higanykülsejét. Mindez részben persze anyagi és technikai korlátok miatt alakult így, viszont a CGI-képek így nem a látványosság kedvéért váltak látványossá, hanem a suspense erejét, a jelenetezést, a dramaturgiát, és a narratívát segítették.
Míg a Jurassic Parkban a digitális trükköket az eső, a szél, és az éjjeli sötétség elrejtette, addig a Jurassic Worldben minden világosban zajlik, leplezetlenül a zöld vászon előtt. Mintha még a park sem létezne, a kerítéseket is poligonok alkotják. A Mosasaurus etetése pedig pontosan az, aminek a filmben is ábrázolják: a tudománytechnika vívmányainak vásári bemutatása. Akár önironikus gesztusnak is fel lehetne ezt fogni. Ha kenyér és cirkusz helyett nagyobb, hosszabb, több, és színesebb CGI-akció kell a nézőnek, akkor a film ezt megadja. A Jurassic World azonban inkább csak igazodik egy trendhez. Animált közegben animált lények animált embereket ijesztgetnek – pont, mint egy szuperhősfilmben. Ahogy a repkedő őshüllők lekapják a helikoptert az égből, az pontosan ugyanolyan technikai erőfitogtatás, mint amit a Marvel-filmek mindegyikében látni. A valóság érzete, a lehetőség, hogy azt gondoljuk a parkról, hogy létezik, a korábbi filmekkel ellenétben nem adatik meg. Hasonló eredményre jutunk akkor is, ha az első három Indiana Jones-filmet vetjük össze a teljesen felesleges negyedik darabbal, melyben Shia LaBeuf átmegy Tarzanba és CGI-fákon menekül CGI-majmok elől. Ami viszont még erősebb: CGI-autósüldözés CGI-erdőben, súlytalanul repkedő CGI-kamerával. A felvevőgép fizikai jelenlétének hiánya pedig – ahogy a Jurassic World raptoros üldözésjelenete is példázza – csak tovább erősíti az érzést, miszerint ez az egész lényegében csak szépre csiszolt utómunka, nem pedig egy filmforgatás eredménye.
A mesterségesség térhódítása
A probléma tehát az, hogy a CGI ma már nem segédeszköz. A filmkészítők – a suttyóbbak – egyszerűen elvesznek a határtalan lehetőségekben. Bódító érzés ugyanis, hogy ha van egy számítógépparkunk, és azzal bármit létrehozhatunk, amit csak látni akarunk. Nem számít, hogy amit akarunk, az hülyeség.
Legyen úgy, ahogy Spielberg csinálta a kőkorban, vagy legyen inkább a képen kétszáz tűélesre rajzolt pteranodon? Tudunk háromszázat? Simán! Akkor az egyik még kapjon fel egy embert és dobja be a böhöm víziszörny szájába!
A nézők nyilván tódulnak az ilyesmire, hisz az ilyen trükkökkel telerakott filmek szolgáltatják azt az instant eszképizmust, amire az egyszeri mozilátogató vágyik. Míg azonban a speciális effektek és vizuális trükkök szerepe elvileg az lenne, hogy a valóságérzetet és a történetet erősítsék, hogy bebetonozzák a hihetetlent a hihetőbe, addig manapság az effektek túlburjánzásával a mesterségesség telepszik rá a nézőre. Példákat pedig lehet sorolni napestig Tim Burton hasznavehetetlen Óz-filmjétől kezdve a technokrata Wachowski-testvérek Mátrix utáni sületlenségein és Zack Snyder agyatlan cirkuszi mutatványain át egészen a kivehetetlen akciószekvenciáktól hemzsegő Transformers-sorozatig. De persze ott van az Avatar is, ami lényegében egy CGI-tesztfilm a Farkasokkal táncoló narratív keretei közé szorítva.
Mit nézünk?
Már nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem hogy mit nézünk. Mert mit nézünk? Effektusokat, nem történetet. A valóságtól elrugaszkodott CGI-orientált filmek akaratlanul is médiumtudatossá teszik a nézőket, akik már nem azon gondolkodnak, hogy mégis mi az istenért csúszkál a jégen King Kong, hanem azon, hogy vajon „hogy csinálták meg ilyen jól”?
Az viszont, hogy egy film – a CGI szintjén – „jól van megcsinálva”, semmit nem jelent. Ha csak arról tudunk beszélni egy nyomorult újhullámos Wachowski-film kapcsán, hogy jó volt-e a CGI, akkor sem a film, sem a CGI nem volt jó. Mert a CGI-effekteknek nem lenne szabad átvenni a filmnyelv helyét. Egy CGI-trükk ugyanis akkor működik igazán, ha nem vesszük észre. Ha a film cselekménye, a karakterek karizmatikussága, a dinamikus vágás, a jó zene, a látványos helyszínek, a tisztességes színészi munka valamint a rendezés vonzóbb a szemnek és az agynak, mint a CGI maga. Gareth Edwards például megteremtette, de bátran – és illendően – háttérbe is helyezte atipikus CGI-szörnyeit (még a Godzillában is). Akárhányszor látunk idegen lényeket, a találkozások mindig élményszámba mennek. Mert a kevesebb bizony ilyen esetekben is több. Az animált rémek pedig egy percig sem vonják el a néző figyelmét a szereplők és a környezetük közt kialakult drámáról. Hasonlóan alázatos és ízlésesen visszafogott CGI-bűvészkedésre legutóbb talán csak a Mad Maxben volt példa, melyben a régi vágású trükköket és a környező táj képét a digitális technika segítségével csak simábbra csiszolták. Az ütközetek vörös pora épp ezért ül meg a néző szájában. Hiába rohan bele Ethan Hunt egy nullákból és egyesekből felépített homokviharba, az eredmény nem ugyan az, mint Miller remekében.
Manapság ilyesmit pedig nagyon ritkán látni élvonalbeli tömegfilmeknél, hisz a kreatívnak nem nevezhető kreatív folyamatot már a gép uralja. Ebben a folyamatban pedig egyre inkább úgy tűnik, hogy nem a végeredmény számít. A rendezők és a CGI-művészek manapság annyira belemerülnek a monumentális effekthegyek felhúzásába, hogy közben elvesztik a kapcsolatot filmjük esetleges mondanivalójával, céljával, vagy épp narratív koherenciájával. Ha pedig az alkotók fontosabbnak vélik a külcsínt a belbecsnél, a néző sem fog sokkal többet felfogni ezekből a filmekből,mivel arra még csak lehetőséget sem adnak a szerzők. Az immerzió tehát megszűnik, többet nem merülünk el a fikciók világában. Csak bámulunk ki a fejünkből és vagy elalszunk a tömény ingerek ciklonjában, vagy pedig megpróbáljuk megfejteni, hogy mégis hogyan tudták ilyen élethűre megcsinálni King Kong bundáját.
