A Wachowski testvérek a Mátrix után kierőlködött kvázi-invenciózus vizuálesztétikai szájtátásai a látványorgia mellett eddig mindig okosat és mélyet is akartak mondani. Ez a lelkes – de végeredményben persze nem feltétlenül működőképes – alkotói szándék azonban a Jupiter felemelkedésével, úgy tűnik, végleg hamvába holt.
Mert hát miről is van itt szó? Egy Jupiter nevű vécépucoló lányról (Mila Kunis), akiről kiderül, hogy a Föld galaktikus uralkodónőjének leszármazottja, és akit ezért az emberek számára ismeretlen, párhuzamos univerzumból sokan, sunyi szándékoktól hajtva, el akarnak tenni láb alól. Azonban akadnak olyanok is, akik megvédik és beavatják az űrbéli birodalomrendszer működésébe. Ilyen alak például a félig kutya, félig ember, félig bukott angyal, félig űrzsaru (Channing Tatum), de hasonszőrű montázsrémekből akad még jó pár a filmben. Arra pedig nem létezik filmelméleti terminus technicus, hogy a fentiekben slendriánul felvázolt történetet milyen szappanoperába illő szarkeverések teszik áthatolhatatlan kognitív féreglyukká. Van itt minden: intergalaktikus öröklési törvény és adórendszer, pszeudo-incesztuózus házasság, emberekből kisajtolt fiatalító elixír, és egyéb halmozásai a kreativitás burjánzó zsákutcáinak.
Wachowskiék a saját maguktól lopott kiválasztott-mitológiát hasznosítják újra, de a Mátrix létfilozófiai és humánkritikai mélyfúrásai helyett jelen esetben csak mellébeszélnek, és az hommage fogalmát önkritika nélkül kényesen kerülgetve csórnak a sci-fi irodalom- és filmvilág minden tájáról. Míg mondjuk a Speed Racer vagy a Felhőatlasz – így vagy úgy – próbálkozott a történetmesélés elemeinek szubverziójával, addig Jupiter felemelkedésének a története csupán vakon összekollázsolt lábjegyzetek dögkútja, amiből tetszés szerint ki lehet halászni Moebius és Jodorowsky képregényeinek összeragadt oldalait, Lynch elcseszett Dűnéjének lebutított családregény-dinamikáját, az első Csillagok háborúja trilógia karakterfejlődési motívumait, a történet elmismásolt politikai vetülete pedig – amit felesleges lenne kifejteni – nagyban támaszkodik a Baljós árnyakra is.
Innen nézve Jupiter kalandja akár egy jó ivós játék is lehetne. Aki a Wachowskik tudományos-fantasztikus olvasztótégelyében felismer egy jó sci-fi vagy fantasy filmet, az lehúzhat egy felest. Aki a legtöbbet felismeri az nyer, és jó esetben másnap már nem is emlékszik Az ötödik elemet, a Flash Gordont, a Prométeuszt, A galaxis őrzőit, a Terminátort, és a 30-as évek klasszikus sci-fi ponyváit kisegítős kisgyerekként eldadogó filmre.
Ahhoz pedig, hogy ez a megalomán őrület megmarja a néző ingerküszöbét, nem lehet mást tenni, mint magyarázni. A Wachowskik ezt közel két és fél órán keresztül teszik, a cselekmény így viszont már az első csecsemőléptei során elvérzik a szájbarágások által teremtett világ küszöbén. Egyetlen kiugró jelenet van, mely lerázza magáról ezt a masszív verbális fixációt, az pedig a teljesen indokolatlan rájátszás a Brazilra, melyben még Terry Gilliam is haknizik egyet valamiért. Amúgy, mintha minden karakter csak azért kerülne színre, hogy elmondja az értetlenül bámuló néző perspektíváját megszemélyesítő Jupiternek, hogy mégis mi van. Szegény Mila Kunis meg csak néz, passzívan sodródik és főleg zuhan. Míg azonban Luke Skywalker és Neo át tud vedleni kezdeti megfigyelő-állapotukból valami mássá, addig Jupiter megmarad kuksoló szerepben. A testvérek pedig láthatóan egyenlőségre törekedtek, mivel a harmatos protagonista mellé egy szintúgy semmilyen antagonistát teremtettek. Annak ellenére, hogy A mindenség elméletének köszönhetően Eddie Redmayne a 2015-ös évjárat legújabb sztárnarancsa lett, a Jupiter felemelkedésében mégis olyan, mint egy sápkóros kisnyugdíjas, aki mintha folyamatosan tüsszenteni akarna. Egyedül Channing Tatum az, aki képes életet lehelni karakterébe, ez pedig nagy szó, hisz mégis csak egy repülőcsizmás, tündefülű istenátkát játszik. A többi mellékszereplő szóra sem érdemes, főleg azért, mert a cselekmény előrehaladtával a rendezők meg is feledkeznek róluk.
A film egyébként gyönyörűen fest. Az ízléstelenség határát súroló barokkos és rokokó elemek túlzsúfolásával a Wachowskik egy igazi, régi vágású űroperai világot kreáltak, melynek strukturálásában ugyan nincs semmi újdonság a már említett Moebius, és persze az aduászként előhúzható Tolkien óta, de a megvalósítás első osztályú. A süketelést áldásosan megszakító akciójelenetek pedig még akkor is nagyon mutatósak, ha elvitathatatlanul túl vannak rendezve. Ezek az agyonkomponált küzdelmek kiszakítják az ember szemgolyóját, és ha valaki az ilyesmit egy kicsit is eltűri (a 3D miatt ez elég nehéz), akkor az esetleg még szeretni is tudja majd a művet. Mondjuk az kicsit visszásan hat, hogy a látvány finomhangolása miatt hat hónapot csúsztattak az egyébként kártyavárként összedőlő cselekménnyel megvert film bemutatóján, de hát kinek mi a fontos, ugye.
