Hívd Cartert, vagy inkább Kapd el Cartert – hirdeti a cím, jelezve, hogy Carter nem akárki, egyedül van, és érdemes hívni vagy elkapni. A döntés csak a körülményektől függ: Carter a gyilkolásban tisztességgel őszülő bérpatronnok, Las Vegasban tünetmentesen kezelgeti a szervezeten ejtett sebeket, főnöke legjobb embere, amikor azonban bátyja gyilkosainak keresésére indul, összegabalyodnak a szálak. Alaposan.
Az 1971-es Get Carter (Öld meg Cartert!) remake-je nem több, mint újabb lehetőség a mimikába belefáradt Sylvester Stallone számára, hogy valami nagyot alakítson a hol hivatásból, hol meggyőződésből – mindenesetre különös kegyetlenséggel – kegyetlenkedő bérgyilkos szerepében. A brit “nincs kecmec” filmek klasszikusának számító eredeti Get Carter a Hosszú Nagy Péntek (Long Good Friday) mellett nem csak Michael Caine (aki a Get Carter remake-jében is szerepet kapott), Bob Hoskins és a brit film pályájának fontos állomása, de a Guy Ritchie nevével fémjelzett új brit gengszterfilm (A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, Blöff) atyja is.
A hetvenes évek meglepően egyszerű őszinteséggel beszélő filmjeiben a gengszterek még nem a Thatcher-korszak gyógyíthatatlanul őrült kárvallottjai, a becenevek is elmaradnak, a súlyt a bűnszervezet – nem pedig az agy, a ravasz, esetleg a füstölgő puskacsövek – működésére helyezik. A klasszikusok viszonylagos lassúságuk elllenére számos, azóta sajnos kikopott képi és dramaturgia elemmel, esetenként jól eltalált szocio-snittekkel lepik meg a nézőt, az akció üteme valahol Derrick és Godzilla között mozog, Caine és Hoskins pedig csak a kártyában blöffölnek, a kor erkölcsi követelményeinek megfelelően azonban nem élik meg a stáblistát.
Stephen Kay rendező felújítása a történet vázán kívül csak a címet veszi át a bit klasszikustól: következetességét, realista társadalomképet, a film fő mondanivalóját azonban meghagyja a DVD-búvároknak – az eredetivel ellentétben csupán a szervezett bűnözés és a bosszú problematikáját, nem pedig a „szervezeten belüli bűnözés” kérdését boncolgatja. Az amerikai remake nem kockáztat, Carter meglepően sok potenciális áldozatának bocsát meg, az esendőket futni hagyja, így a XXI. század küszöbén a „túlélhetési bűnözés” általános tétele megbukik, a főhős helyett a film hal meg. Nagy kár érte, hiszen Michael Caine Cartere nem példakép, de legalább tisztes szakember volt: nő nem maradt szárazon, minden puska elsült, penge pattant, barátunk pedig türelmesen hallgatta végig áldozatai utolsó szavait – hozzá képest Stallone amnéziás nagybácsi. A Carter-jelenséget talán annak a nőnek a története jellemzi igazán, aki vidám hancúrozás után kebleit nagy megelégedéssel lögyböli a fürdőkádban, útja azonban egy csomagtartóban folytatódik és a folyó fenekén ér véget – Caine részvét nélkül néz szeretője bádogkoporsója után.
Cartert segítségül hívni, vagy elkapni: teljesen mindegy. A szervezet neveltje, kártékony állat, bosszúja bátyja halálán mit sem segít, a család sem kíváncsi rá – legalábbis az eredeti olvasat szerint. Stallone Cartere azonban szentimentális, megtört gyilkos, a film fókuszába a bosszúálló Ember kerül, nem pedig a Tünet – és innentől kezdve nem beszélhetünk Get Carterről.
