Alan Turingról, a modern számítógéptudomány egyik atyjáról végre nagyköltségvetésű mozifilmet forgattak. A Kódjátszma életének a II. világháborús időszakára fókuszál, amikor többedmagával feltörte a nácik Enigma-kódját.
Náci kódokat feltörni kémthrillerbe illő mutatvány, szúrós szemű Soldatok és hazaszeretettel dagasztott keblű angolok játszmája. Pedig fojtózsinór, ballonkabát, zsebpisztoly és fény-árnyék játék nélkül is filmre lehet azt vinni – ezt bizonyítja a Kódjátszma, amely a nácik rejtjelező gépe, az Enigma kódjait felfejtő Alan Turing életéről szól. Ami egyrészt persze a szokásos, Oscar-szezonra ütemezett biopic, másrészt az utóbbi idők egyik legizgalmasabb II. világháborús filmje. Pusztán azért, mert mint A dicsőség zászlaja, amely azt részletezte, hogyan kreál hősöket és mítoszokat az amerikai háborús PR-gépezet, a Kódjátszma is sajátos szemszögből fogja meg a már számtalanszor vászonra vitt konfliktust.
Fronthíradók, Churchill-beszédek és civilbombázások csak kötőanyagként bedolgozott montázsokban bukkannak fel; a háború borzalmai szinte egyáltalán nem vizitelnek a filmben. Turingék élete ugyanis a frontvonalbeli katonákéhoz képest gondtalan: egy békés parkban, privát épületükben fejtik a kódot naphosszat. Nem a nácikkal, hanem az idővel harcolnak, meg a feletteseikkel, hogy pénzt szerezzenek Turing óriási masinájára. Az ellenséget nem fizikai erővel, hősiességgel és bátorsággal győzik le, hanem matematikával. A Kódjátszmában megfordul a II. világháború hőseszménye: katonák, parancsnokok és Churchill helyett matematikusok nyerik meg a háborút, akiknek súlyos erkölcsi terhet jelent, hogy a statisztika alapján kalkulált „nagyobb jó”, nem pedig az erkölcsi érzékük követelményei szerint kell cselekedniük.
A Kódjátszma azonban nemcsak a Zuckerberg-érának, hanem az Oscar-szezonnak is tipikus filmje. Az egyéni nézőpont izgalmát hamar háttérbe utasítják az életrajzi filmek sablonjai. Nagyban köszönhető ez annak, hogy a film túlkompenzál, és Turingot úgy állítja be, mintha szinte egyesegyedül törte volna fel az Enigmát, és ő nyerte volna meg a II. világháborút. Turing, akit az ötvenes években elítéltek a homoszexualitás „bűntettéért” és sokáig nem kapta meg a méltó elismerést munkájáért (többek között azért, mert a világháború alatti tevékenységüket hosszú évtizedekre titkosították), a filmben egyszereplős tudóshadsereggé változik, aki feljebbvalókkal, kollegákkal és nácikkal egyaránt szembemegy az igazáért. Egyedül ír levelet Churchillnek a támogatásért, és egy-két kisebb segítséget leszámítva egyedül éri el az eredményeket – legfontosabb társát, Gordon Welchmant például meg sem említik a filmben. Arról nem is beszélve, hogy közhelyes heuréka-pillanatokban, kimódolt fordulatokban halad előre a kód feltörésében.
Moore-ék bűvészmutatványa arra megy ki, hogy színre léptethessék Hollywood legújabb találmányát, a tragikus geeket (felbukkanását lásd még A mindenség elméletében). Derek Jacobi egy szerethető tikkekkel bíró, körmét rágó és rendetlen, de szenvedélyes és nagyszívű zseniként játszotta Turingot a BBC ’96-os filmjében, Moore-ék viszont enyhe autizmussá súlyosbítják a főhős különcségeit. Egy kibírhatatlan, antiszociális géniuszt faragnak belőle, összhangban a matekzsenik popkulturális ábrázolásnak mai trendjével. Röviden: a filmbeli Turing közelebb áll Sheldon Cooperhez vagy A közösségi háló Mark Zuckerbergjéhez, mint a valódi Turinghoz. Ennek következtében pedig a tét is egyszerűsödik: a homoszexualitás megélésének visszásságai vagy a találmányok mögött megbújó ideák helyett a kódfejtő csapatba való beilleszkedésre kerül a hangsúly. A kérdés az lesz, hogyan tud Turing kapcsolatot teremteni társaival, hogy azok segítsék, és ne hátráltassák munkájában. Ez meglehetősen sovány konfliktussal tölti fel a film első felét, hiába ad lehetőséget olyan pattogós, humoros dialógusváltásra Turing és felettese között, amiben a klasszikus hollywoodi mozi volt felülmúlhatatlan.
Ennél jobban laposítja a filmet, hogy a forgatókönyvíró Moore erősen pszichologizál, és Turing komplett személyiségét a ráruházott autizmus felől igyekszik megérteni. Szerinte kódfejtés iránti érdeklődését is annak köszönheti, hogy nehezére esik értelmezni azt, amit más emberek mondanak, mert minden mondatnak a szó szerinti jelentését veszi – számára így minden emberi kapcsolat egyfajta kódfejtéssé válik. A Turing-tesztet, amely azt hivatott eldönteni, hogy az illető beszédpartnere gép-e vagy ember, egyenesen Turing homoszexualitásával, egész életen át tartó rejtőzködésével állítja párhuzamba – hiszen ugyanúgy rejtenie kellett, mint egy robot a saját robotszerűségét. Ötvenes évekbeli állapotának ábrázolása hasonlóan túlzó, és Turing elmeállapota, valamint a fiatalkori tragédia között vont párhuzam meglehetősen szentimentális.
A Kódjátszma ezen a ponton összeroskad ambíciói alatt: azt vállalja, hogy Turing szerteágazó, sokoldalú személyiségét egy-egy traumával, jellemvonással magyarázza meg, de a végeredmény túlzottan leegyszerűsítő. (Ehhez Moore azt az idősíkokat váltogató szerkesztésmódot alkalmazza, amelyet az említett A kód feltöréséből kölcsönzött.) A film drámája annak ellenére is pehelysúlyú marad, hogy a magát szép lassan B-listás sztárrá felküzdő Benedict Cumberbatch mostani formájához hű, érzékeny alakítást nyújt. Cumberbatch roggyant testtartásával, közvetlen érintkezést kerülő gesztusaival kifejezően mutatja be Turing magába fordultságát, miközben éles intellektusával a matematikus humorérzékét is megidézi.
A Kódjátszma kapcsán persze szót lehetne ejteni a háttérdíszletek kidolgozottságáról, az Alan halálát előrevetítő, csendben elejtett motívumokról, vagy akár a ruhatervező gondos munkájáról is, amely Turing munkásságára utaló mintákat szőtt ruháiba – de ez legyen az Oscar-bizottság dolga. A végeredmény ugyanis nem lesz több egy ígéretes, de az életrajzi filmek tipikus hibáit megismétlő filmnél. Pedig a brit matematikus életéből nagy filmet lehetett volna csinálni, hiszen rendkívül drámai volt az alapanyag – csak egy saját látásmóddal bíró alkotó kellett volna hozzá. Olyan, mint Turing.
