Negyedszerre készült film Octave Mirabeau 1900 nyarán megjelent regényéből. A legutóbbi változat magasra tette a lécet Benoît Jacquot elé, de ő sem maradt szégyenben.
Az Egy szobalány naplóját először még némafilmként láthatta a nagyvilág: Dnevnik gornitchnoi címmel rendezte M. Martov 1916-ban, aztán gyorsan el is felejtették. 1946-ban következett egy amerikai adaptáció Jean Renoir rendezésében, a főszerepet akkor Paulette Goddard játszotta. A könnyed, romantikus filmet 1964-ben egy sokkal komplexebb adaptáció követte Louis Buñuel kézjegyével. A legendás rendező a forgatókönyv társszerzője is volt, és Jeanne Moreau neki köszönheti karrierje egyik legemlékezetesebb szerepét és első és egyetlen Karlovy Vary-i leopárdját. Buñuel (és Moreau) igen magasra tette a lécet, Benoît Jacquot-nak egyáltalán nem volt könnyű dolga, amikor egy újabb, szépirodalmi forrásához hűebbnek szánt feldolgozásba kezdett.
Szerencséje volt. Eredetileg – a nem kevésbé tehetséges – Marion Cotillard-t szemelte ki a főszerepre, de végül Léa Seydoux játszotta el hűvösen és csendes felsőbbrendűséget árasztva Céléstine-t. Ennek pedig csak örülhetünk: szalmaszőke kontyával, sápadt bőrével tökéletes mása Manet (a filmben is megidézett, Céléstine jövőképeként megjelenő) A Folies-Bergère bárja című festménye unott arcú, üres és fájdalmas tekintetű, fáradt főszereplőjének. Seydoux-nak köszönhetően Céléstine rendkívül összetett, titokzatos múltjának néhány flashbackel felvillantott terheit és jelenének megaláztatásait összeszorított fogakkal és rezzenéstelen arccal tűrő, rettentően magányos és sivár életű szereplő. Breton származású, megszokta a fővárosi és a normandiai úri társaságot, ahol őt is kisasszonyként kezelték, de „nincs olyan, hogy rossz hely”, minden munkának örülnie kell. Párizsból érkezik messze, délre, Provence-ba valamikor 1900 táján. Gőgös és szinte elegánsabb, mint új úrnője, akit profi módon igyekszik kiszolgálni – miközben cinikusan morog az orra alatt. Úrhatnám típus, szereti gyakorolni vélt vagy valós hatalmát. Kérkedik oda nem illő voltával, büszkélkedik korábbi munkahelyeivel, de valójában ő sem lóg ki új környezete furcsa, hibás figurái közül, akik közé kiválóan beilleszkedik.
Körülötte az összes mellékszereplő karikatúraként van megrajzolva, amikor megismerjük őket. Asszonya (Clotilde Mollet) nevetségesen félti Angliától a XVI. Lajos udvaráig a legelegánsabb helyekről összeharácsolt relikviáit. Az úr (Hervé Pierre) csapodár vén kéjenc, azonnal ráhajt a „jó szagú” új szobalányra, amint meglátja. A dundi szakácsnő (Mélodie Valemberg) szerint soha jobb gazdáik nem is lehetnének, erkölcsös ház az, nincs benne párizsi szenny. Az őrült, viccesen bicegő szomszéd katonatiszt (Patrick d'Assumçao) büszke arra, hogy mindeféle növényt és állatot megzabál, még azt is, ami nem ízlik. A kivétel Joseph (Vincent Lindon), az idősödő inas. Céléstine számára eleinte ő az érdekes és egyben félelmetes Titok, ugyanakkor mintha némi néma vonzalmat is érezne iránta. Ahogy a titok leple kezd szertefoszlani, és Joseph egyre visszataszítóbb gazembernek – antiszemitának, tolvajnak és talán gyilkosnak is – kezd látszani, meglepő módon, érzelemtől vagy érdektől vezérelve, ez a vonzalom megerősödik. Értjük, de nem érezzük: a szikra nem ér el a nézőhöz, a vonzalom ábrázolása teljesen hiteltelen, egyszerűen logikátlan a helyzet és a kémia sem működik a két színész között, pedig az ő közös jeleneteik a film legérdekesebb pillanatai. A karikatúra sem marad vidám, nem ingerel túl sokáig lebiggyesztett mosolyra: szinte az összes mellékszereplő sötétnek és rosszindulatúnak bizonyul – habár ez alól is van egy kivétel: épp a szakácsnő, aki derűs beletörődéssel viseli a sorsát.
Annyira jól sikerültek ezek a mellékszereplők, hogy néhányat közülük – akárcsak Léa Sedoux-t – egész biztosan Césarra jelölnénk, pedig a film egyetlen színészi alakításért sem kapott jelölést. Három kategóriában viszont megjelenik a címe, és joggal: az adaptációk ötös listáján, valamint a jelmez- és a díszlettervezők versenyében.
A korhű jelmezek valóban igényesek, aprólékosan kidolgozottak, szépek és főképp meggyőzőek, ám a látvány igazán értékes részei a díszletben keresendőek. A vaskályhás, kőbútoros konyha, a pumpálós vascsap, a míves kidolgozású petróleumlámpák, a cifrán festett porcellánbili, az intarziás ágy, a gyertyatartók, a csillárok, a pazar hímzésű pamlagkárpitok és a szőnyegek, a faragott bútorok mintha egytől egyig valós és múzeumi értékű tárgyak lennének. A látványtervező Katia Wyszkop időutazós csodáját, ezt a nyers, realista és hiteles képi világot csak a természetellenesen mozgó kamera képes megzavarni. Mesterkélt és idegen például a szédítő zoomjáték a folyosón – bár mozgalmasabbá teszi a szürke falak és az omladozó vakolat látványát, de alapvetően szükségtelen és kellemetlen, mert összezavar, olyan feszültséget sugall, ami hiányzik a jelenetből –, ahogy öncélú szépelgésnek tűnik a kerek asztalnál pletykáló asszonyok felső filmezése is.
Nehéz kitalálnunk, miért volt szükség erre a negyedik Mirabeau-adaptációra. Talán színészeinek köszönhetően sokan felfigyelnek a filmre, s általa a regényre is, és (újra) előveszik. Vagy (újra) megnézik a Renoir- vagy a Buñuel-féle változatot is. És a február 26-i César-gálán nem csak a Saul fiának, a Dheepannak, a Mustangnak vagy a Marguerite-nek fognak drukkolni.
