Vetítés után alig vártam, hogy hazaérjek lecsekkolni: tényleg Deniz Gamze Ergüven rendezőnő első nagyjátékfilmje a Mustang? És igen, tényleg az, de nem kell megijedni: nagyjából mellőzi az elsőfilmek tipikus hibáit, viszont megtartja azok lendületét és személyes hangvételét.
Nem véletlen az sem, hogy török nyelvű és tematikájú filmként, mindössze koprodukciós kredittel ez lett Franciaország hivatalos Oscar-jelöltje az idén: az üzenet nagyon univerzális, ám erőteljesen ott hordozza magán Amerika már-már betegesen naiv-romantikus szabadságszeretetét. S az is egyértelmű, hogy miért jelölték az Európai Unió parlamentjének Lux-díjára az idén: az EU (jelenlegi) határain kívül játszódik ugyan, viszont erős szociális üzenete is van, helyenként olyan, mint egy alaposan kibontott társadalmi jellegű hirdetés. Ezek közül viszont egyik sem baj, mert így együtt a film elsőfilmesen bájos, lendületes, személyes, nem politikai értelemben véve liberális és társadalomtudatos. Pont jó. Az már csak hab a tortán, hogy zseniális gyerekeket/kamaszokat találtak a veterán török színészek mellé.
Adott öt gyönyörű lánytestvér: a legnagyobb már kész nő, a legkisebb épp csak bakfis. Árvák, szigorú nagybácsijuk és nagymamájuk neveli őket egy hatalmas vidéki házban, és amikor a vakáció kezdetén, hazafelé tartva megállnak pár fiúval egy ártatlan hancúrozásra a tengerparton, az egyik „jóindulatú” szomszéd feljelenti őket a nagymamánál. Az eredmény az lesz, hogy „kikapnak” és megfosztják őket a modern civilizáció eszközeitől: telefon, számítógép, bűnbe vivő púderek és csatok mind a fiókba kerülnek. Ha még nem hűlt volna el a kedves néző, a morcos nagybácsi még egy szüzesség-tesztre is elhurcolja a három nagyobbik lányt. A szabadságszomjat viszont nem lehet kordában tartani, erre utal a film címe is, s az öt lángoló sörényű kiskanca elcsatangol egy focimeccsre, aminek csak az lesz az eredménye, hogy a házat a szónak nemcsak az átvitt, hanem szoros értelmében is börtönné változtatják: falmagasítás és ablakrácsok, hogy a lányok ne tudják bemocskolni drága szüzességüket, mielőtt férjhez adják őket. Befogják tehát a musztángokat, görcsösen vigyázva szűzhártyájukra, nehogy piaci értékük csorbuljon.
Bizony, Törökországban, a Fekete-tenger túlsó partján levő szomszédainknál, akik már évek óta hivatalosan ácsingóznak az Európai Unióba, még mindig dívik a szüzességvizsgálat és az elrendezett házasság. Próbálom ezt a kritikát politikamentessé tenni, de majdhogynem lehetetlen. Elképesztő, hogy 2015-ben a Próféta áldásával összezárnak két tök ismeretlen fiatalt és egy kifakult borítójú szexuálisnevelés-tankönyvet egy házba, hogy kezdjék el az életet. Persze, vannak durvább dolgok is az iszlám ortodoxabb fajtáját nyüstölő országokban, de azok valahogy olyan távolinak tűnnek, talán nem is erről a bolygóról valónak. Törökország viszont itt van az orrunk előtt, és bármennyire is felszabadult a többi muszlim országhoz képest, a szokásjog ilyen erős és irracionális jelenléte gombócot hagy a torkunkban. Akkorát, hogy tiszta szívvel tudunk drukkolni a legkisebb lánynak, Lalénak (aki egyébként a narratív szemszöget szolgáltatja a filmhez), hogy miután két testvérét férjhez adták, a harmadik pedig inkább öngyilkos lett, megszökhessen maradék testvérével, Nurral Isztambulba, hogy elkerüljék annak erőszakos házasodását.
Vannak zavaró elemek és sutaságok a filmben (például ahogyan a viszonylag árnyalt nagybácsiból fekete-fehér gonosz lesz a végére), meg a kamera is elsőfilmesen-újhullámosan bizonytalan időnként, a cselekmény viszont egy percre sem ül le, és sokáig az az érzésünk, hogy bármi megtörténhet – már csak azért is, mert fokozatosan építkezve mutatja be a törökországi viszonyokat és játékszabályokat az azokat nem ismerő külföldi közönség számára. Exportra gyártott, magával sodró óda ez a szabadsághoz (és vádirat a konzervativizmus ellen), bizonyítva a tételt, miszerint lehet hogy százszor nehezebb gyerekekkel forgatni, a hatás viszont ezerszer erősebb lesz.
