Érzékeny szociodráma vagy vigilante-film? Remek alkotás vagy félresikerült kísérlet? Jacques Audiard, A próféta (Un prophète) és a Rozsda és csont rendezője ezúttal egy menekült történetében gondolja végig kedvenc témáit családdá válásról, önfelszabadításról és erőszakról.
Cannes-ban Arany Pálmát kapott a Dheepan, a Coen testvérek vezette zsűri valószínűleg úgy gondolta, Audiard filmje nemcsak aktuális, de fontos és provokatív film. És problémás is, fűzhetjük hozzá nyugodtan, ugyanis már a cannes-i fogadtatása sem volt egyértelműen pozitív, a kritikusok többsége inkább Todd Haynes Caroljának vagy a Saul fiának ítélte volna a fődíjat.
A kifogások érthetőek: a Dheepan valóban félremegy az utolsó harmadban, de nem azért, mert kicsúszik az anyag a rendező kezéből, hanem mert Audiard szeret provokálni, váratlan kanyarokat véve új utakra fordulni. Audiard-t, aki messze áll a politikailag vagy társadalmilag elkötelezett auteur modernista ideáljától, nem „a menekültkérdés” érdekli. Ő arról beszél, amiről korábban A számat figyeld!-ben (Sur mes lèvres) vagy a Rozsda és csontban (De rouille et d'os): hogyan kovácsolódnak közösséggé az első pillantásra össze nem tartozó emberek.
Dheepan Srí Lanka-i menekült, aki az ottani polgárháború végén hamis papírokkal indul Európába. A 26 éves Yalinival és a 9 éves kislánnyal, Illayaallal egy családnak adják ki magukat, hogy befogadják őket nyugaton. Bár Yalini az Angliában élő unokatestvéréhez menne, végül Franciaországban kötnek ki, ahol Dheepan egy koszlott, külvárosi lakótelepen kap gondnoki állást. A szemközti házban drogbanda működik, amivel egy idő után nekik is meggyűlik a bajuk, de a hétköznapjaik sem zajlanak zökkenőmentesen: franciául csak néhány szót tudnak, egymást sem ismerik, és a munkájukat is csak körülményesen tudják elvégezni.
Ami mindebből a vásznon kibontakozik, az egy érzékeny, humanista dráma. Audiard szokásához hűen apró gesztusokkal fest karaktert, és mutatja meg, hogyan próbálnak alkalmazkodni, kinyílni, boldogulni ezek a magányos, elszigetelt emberek. Egy stikában elszívott cigaretta, egy másikra vetett, vágyakozó pillantás, és rögtön érződik a testi vagy a szabadságvágy, amit a keveset kommunikáló, befelé élő emberek éreznek. A francia rendező ráadásul sajátos esztétikát teremt a filmben, sokszor csak félig kitakart és távoli képeket látunk, amit a kulcslyukon be- vagy ablakon kinéző emberek észlelhetnek. Mintha csak egy Polanski-filmben járnánk, az emberek leskelődnek, stírölnek, megfigyelnek. Egyrészt, mert tanulni akarnak. Nem értik a nyelvet, ezért a testbeszédre figyelnek. Másrészt: a peremen élnek, az alagsori gondnoklakásból csak lapítva nézik a nyugatiak életét. Harmadrészt: nemcsak a franciák, hanem egymás szemében is idegenek. Csak a kényszer kovácsolta őket családdá, bizalmatlanok a másikkal szemben, félnek, nem is a drogbanda, hanem a másik Srí Lanka-i fogja végül bajba sodorni őket.
Audiard mindezt finom humorral és értő iróniával meséli, ezért is könnyű elfogadni, majd megszeretni a zárkózott karaktereket. A Dheepanon nevetni is lehet, a film remekül érzékelteti az élet apró abszurditásait, amik az idegen emberek közeledési kísérletei során bukkannak felszínre. Mindehhez éles megfigyelések társulnak arról, hogy miképp születnek érzelmek, vágyak és döntések abból, hogy az emberek pusztán felveszik, eljátsszák az évezredes társadalmi szerepeket. A menekülteknek családként kell viselkedniük, és ehhez gyereket kell nevelni, felelősséget kell vállalni, és legfőképp: kommunikálni kell a másikkal. Ami pedig automatikusan valamiféle intimitást hoz magával, és Audiardnak van annyi humorérzéke, hogy rámutasson, ez az intimitás nem keverendő össze a szeretettel.
A fináléval azonban nem is azért nem lehet mit kezdeni, mert a művészfilmes érzékenységű dráma tematikájában a Taxisofőrt, stílusában pedig a dél-koreai bűnfilmeket idéző vigilante-ámokfutásba torkollik, hanem mert ez a vonal a semmiből jön és csak dramaturgiai funkciója van: hogy rövidre zárja a családdá válás konfliktusát. Dheepan a történet előrehaladtával egyre nyilvánvalóbban mutatja a poszt-traumatikus stressz tüneteit (Srí Lankában a felkelők oldalán harcolt), de őrületét a hirtelen felbukkanó és ugyanolyan gyorsan eltűnő régi parancsnoka váltja ki belőle, akinek semmilyen funkciója nincs a történetben. Az alapgondolat – az európai ember hajlamos azt hinni, azért háborúznak annyit a Távol-Keleten, mert kevésbé fejlett civilizációban élnek, miközben a bűnözés, az erőszak tekintetében itt is lenne mivel elszámolni – ugyan érthető, de a végkimenetel sokkal inkább esetlegesnek, mintsem törvényszerűnek hat.
A francia rendező ráadásul saját magától is kölcsönöz, elsősorban A számat figyeld! című filmjéből. Ott a főnökei által semmibe vett, nagyothalló titkárnő lázad fel és nyílik ki azáltal, hogy a bűnnel kezd el kacérkodni. Előbb csak igazságot szolgáltat magának, utána viszont már egy klubtulajt készül kirabolni az alá beosztott elítélttel, és ez segít levetkőzni neki túlzott gátlásosságát. De az erőszak – az illegális bokszolás – szabadítja fel a Rozsda és csont felelőtlen, sodródó hősét is, hogy aztán egy melodrámai fordulat adja meg a szükséges alapot a lábait vesztett orkaidomár és a hivatásos bokszolóvá váló Alain családdá formálódásához.
Ez az ismerős menetrend viszont félrecsúszik a Dheepanban, egyrészt mert hiteltelennek, légből kapottnak érződik a happy end, másrészt mert kiveszik belőle az addig üdvözölt ambivalencia. Hiányzik a Taxisofőrben is látott kétértelműség, amikor a néző azon filózhatna, vágyálmot látott vagy a valóságot. Helyette egy vizuálisan felejthetetlen, a műfaj szabályai szerint cool leszámolásjelenetet kapunk, és a rendező az „ő jó ember, csak a háború miatt zavarodott” naiv gondolatával hagyja magára a nézőt. Úgy tűnik, Audiard ezt az egészet komolyan gondolta – pedig a Dheepan addig azért is volt kiváló film, mert helyén volt a humorérzéke.
