A némafilmes Oscar-díjas rendezőjének első animációs alkotása úgy holokauszt-film, hogy voltaképpen egyszer sem hangzik el benne a „zsidó” vagy a „náci” szó. Egy lengyelországi erdő mélyén élő, gyermektelen házaspár nem szokványos „tündérmeséje” ez, amelynek fő állítása, hogy az emberségesség magját még Hitlernek sem sikerült megsemmisítenie.
Egy zsidó családot újszülött ikreikkel együtt deportálnak Auschwitzba, a szülők kilátástalanságát pedig csak súlyosbítja, hogy az anyának szinte teljesen elfogy a teje a hosszú út alatt. Az orvostanhallgató apa végső kétségbeesésében véletlenszerűen felkapja az egyik csecsemőt, gondosan bebugyolálja arany- és ezüstfonállal hímzett, rojtos imasáljába, és nemes egyszerűséggel kidobja gyermekét a vagon rácsos ablakán. A legyengült, riadt kislányra a sínek mellett, a hófödte erdő szélén talál rá a szegény favágó felesége. A nő a „vonat isteneinek” ajándékaként, égi áldásként tekint a kis jövevényre, aki végre kárpótolhatja őt a saját veszteségéért, amely traumára mintha a havas fejfa előtt elmormolt ima utalna. Marcona férje, az éjt nappallá téve robotoló favágó már kevésbé hatódik könnyekig a megmentett csomag érkezésétől, ő ugyanis – kollégáihoz és több millió emberhez hasonlóan – radikálisan vallja az uralkodó antiszemita nézeteket. A kénytelen-kelletlen mostohaapa azonban lassacskán ráébred, hogy az általa csak – a zsidógyűlölők terminusát használva – szívtelennek nevezett csöppségnek mégis van szíve, ám mire igazán mély kötődés alakul ki kettejük között, a történelem viharfelhői már ott gyülekeznek a szegény favágó rozoga kunyhója felett.
Michel Hazanavicius betartotta az ígéretét, hiszen A némafilmes öt aranyszoborban kulmináló sikerszériája ellenére továbbra is a maga feje után ment. Az azóta eltelt másfél évtizedben forgatott életrajzi filmet a francia újhullám mitikus rendezőzsenijéről, Jean-Luc Godard-ról (Le Redoutable / Godard Mon Amour), gyerekfilmet az esti mesék megingathatatlan hőséről (Az elfeledett herceg), míg a pandémia nyomasztó bezártságát egy önreflexív zombihorror-paródiával (Csapó!) vészelte át. Változatos, beskatulyázhatatlan életművéből az animáció eleddig kimaradt, háborús drámát viszont korábban is láthattunk a sokoldalú rendező-forgatókönyvírótól. 2014-ben A kereséssel törte meg az Oscart követő csendet, amely a kilencvenes évek végén kirobbant második csecsen háború idején játszódik, és egy NGO-nak dolgozó nő, valamint egy helyi kisfiú mindent legyőző, szeretetteljes kapcsolatára koncentrál. A legértékesebb áru homlokterében filmen gyakrabban feldolgozott történelmi krízisek, a második világháború és a holokauszt borzalmai állnak, csakhogy a fókuszt máshová helyezi az animáció: a hátországból, az Endlösungról mit sem sejtő egyszerű emberek szemszögéből ábrázolja azt, amit részleteiben mi már jobban ismerünk, mint a civilizációból kiszakadt szegény favágó és a felesége.
A francia rendező állítja, hogy ő nem holokauszt-filmet készített, pusztán adaptálta Jean-Claude Grumberg 2019-ben megjelent, azonos című kisregényét. Grumberg – aki egyébként társforgatókönyvírója volt François Truffaut egyik kései filmjének, a németek megszállta Párizsban játszódó Az utolsó metrónak – ebben a sokkoló erejű elbeszélésében mesei elemekkel és fordulatokkal tarkít egy szívszorító transzgenerációs történetet, amely épp e szokatlan megközelítésmódnak köszönhetően nem válik vegytiszta nyomorpornóvá, miközben a fiatalabb (cél)közönség számára meg befogadhatóbbá teszi a fajsúlyos témát. Hazanavicius filmje hűen emeli át a forrásmű szellemiségét, aminek már a képeskönyvszerű rámázott nyitóbeállítással megágyaz. Ha ez az utalás önmagában nem lenne elég egyértelmű, a főcím legördültével megérkezik a narrátor is (a legendás Jean-Louis Trintignant utolsó alakításában), aki az „Egyszer volt, hol nem volt…” univerzális frázisával kezd bele a mondandójába. A mesélő hangja egy elvontabb – tehát nem látható – keretet ad a legalább két szálon futó cselekménynek, mivel legközelebb csak a duplacsavarral megtoldott fináléban szólal meg újra. Ezzel az alkotói döntéssel megnyílik az út az adaptáció saját értelmezése előtt, ami viszont már erősen kacsintgat a didaktikus tanmesék irányába.
A könyvbeli narrátor viszonylag tárgyilagosan – de nem szenvtelenül! – kezeli a piciny szállítmány megtalálásával elinduló eseményláncolat drámaibb momentumait is, időről időre kiszól az olvasóhoz, de általában nem kalandozik el nagyon. Vele szemben Hazanavicius pont ezekben a jelenetekben vált direktebb hangvételre, ami némileg hitelteleníti a rendező fentebb idézett állítását. Alexandre Desplat sokszor tolakodó filmzenéje szintén az adott történéshez leginkább passzoló érzelmet próbálja kicsikarni a nézőből, az ilyen és ehhez hasonló hatásvadász fogások tehát mindenképpen elvesznek az alapmű leleményéből, amely még az elmondhatatlan szörnyűségeket is népmesei szófordulatokkal tolmácsolja.
A legértékesebb áru kizárólag az animáció jóvoltából nem csúszik át soha a holokauszt-ábrázolás hollywoodi oldalára. Az akvarellfestményekre hajazó vizuális stílus mindenekelőtt a történet időtlenségét hangsúlyozza, az erőszak és a haláltáborok képei pedig ezt a stilizált megjelenítést ellenpontozzák. Ez az ütköztetés jól rímel arra, ahogyan az eredeti elbeszélés egyensúlyoz a valóság és a fantázia határán, holott Hazanavicius érezhetően nem tud (kevésbé valószínű, hogy nem is akar) újat mondani a gonosz banalitásáról értekező valamennyi világháborús filmhez képest. Külön öröm, hogy egy ennyire aprólékosan kidolgozott képi világ megalkotása számos magyar szakember érdeme is, ráadásul a projekten évekig dolgozó Kecskemétfilm művészeinek kézjegye ugyanúgy tetten érhető a filmben, mint a szintén nemzetközi léptékű Kells titka vagy A vörös teknős című produkciók esetében. A magyar műhelyre két nagyobb feladategységet bízott a stáb: a zsidó apa auschwitzi szekvenciáinak meganimálását, illetve az árnyék- és effektanimáció mellett a film teljes kifestését. A munkájuk magáért beszél, amit ajánlott a lehető legnagyobb vásznon megcsodálni.
A kisregény végén Grumberg, pontosabban a narrátor azzal támasztja alá kifordított tündérmeséje hitelességét, hogy az egyértelműen megtörténteket (például az elgázosítást vagy a koncentrációs táborok létezését) tagadja, ezzel azt nyomatékosítva, hogy a holokauszt elképzelhetetlen borzalmai legalább annyira hihetetlenek és valóságosak egyszerre, mint a szegény favágó és az ő felesége által felnevelt, arany- és ezüstfonállal hímzett imasálba csavarva érkezett kislány sztorija. Michel Hazanaviciust ez a merőben új perspektíva terelte az adaptáció felé, amit maradéktalanul azért mégsem sikerült átvinnie az animációs végeredménybe. Ettől függetlenül A legértékesebb áru igenis hatékony gondolatébresztőként szolgálhat a transzgenerációs traumák megértéséhez és feldolgozásához.
