Oláh Judit dokumentumfilmje egy olyan traumatikus történetet tár elénk, amely évtizedes hallgatás és titoktartás után sokkolta a magyar közéletet. A Visszatérés Epipóba a kiskorúak ellen elkövetett szexuális abúzus toposzán keresztül merül el egy miszticizált nyári tábor világában, ahol a gyermekek mélyen tisztelt varázslója lassan szörnyeteggé változik.

Nincs veszélyesebb annál az embernél, akinek vezető pozíciója lebilincselő karizmával párosul. Noha a hatalommal való visszaélés szintén övön alulinak számít, a bizalom kijátszása, egy gyermek megalázása és bántalmazása olyan főbenjáró bűn, amit elkövetője sohasem moshat le magáról. Sipos Pál tanár úr ügye 2014-ig szinte csak áldozataiban hagyott visszhangot, a fordulópontot pedig Magyari Péter cikke hozta el, ami egy kreatív, művelt és intelligens szexuális ragadozóról rántotta le a leplet. Ez a szűkszavú leírás önmagában nehezen emészthető diszkrepanciát sejtet. Tagadhatatlan, hogy Sipos magával ragadó személyiségként vonult be a köztudatba a nyolcvanas évek Magyarországában: az általa megálmodott szendrői tábor, másnéven Epipo, üde színfoltként csillogott a kommunizmus didaktikus úttörő-táboraihoz képest. Epipóhoz külön himnusz és jelnyelv társult, lakói lecserélték „civil” neveiket, különös játékokban és szertartásokban vettek részt. Ilyen renoméval nem csoda, hogy ajándék volt egyáltalán bekerülni Epipo polgárai közé.

Oláh Judit kislányként 4 éven át volt tagja Epipo országának. A táborban – ahol alapvetően értelmiségi családok gyermekei gyűltek össze – a hűen megélt fikció, a kreativitás és az önuralom elsajátítása, valamint a panaszkodás eltörlése helyeződött fókuszpontba. Ha akadtak is furcsa vagy kellemetlen pillanatok, Epipo lakói újra és újra visszatértek a nyári táborba, mintha nem akartak volna kimaradni egy fontos titokból. Legtöbbjük nem is tudta, hogy ez a titok valóban létezik, ám az olyan sötét, hogy felnőtt életükre is árnyékot vet majd. Oláh már előző, íróként jegyzett dokumentumfilmjében, a Beágyazott emlékeinkben is személyes hangvétellel operált, a Visszatérés Epipóba azonban tovább emeli a tétet. Hiszen már nem csak rendezőként, de kulcsszereplőként is jegyzi a filmet, amit intim narrációjával egészít ki. A Visszatérés Epipóba ehhez mérten nem egy tényfeltáró, oknyomozó alkotás, hanem egy érzelmekre és vallomásokra támaszkodó mélyrepülés, ami inkább az okozatot, Sipos (utó)hatását vizsgálja.

A Sipos-ügy dokumentumfilmmé való kovácsolása komoly kihívásokat gördített Oláh elé. Egyrészt szüksége volt olyan szereplőkre, akik kamerák előtt vállalják, hogy visszatekintenek eltemetett emlékeikre, másrészt elengedhetetlenné vált az, hogy Epipo zárt világa képileg is megfogalmazódjon. Előbbire szolgál megoldásként, hogy Oláh volt táborlakókat hívott meg terápiás jellegű találkozókra. Ezek keretén belül egy pszichodráma-csoportfolyamat alakult ki, amelyben a szereplők rekreálják a múltat, szerepjátékokban vesznek részt, személyes véleményeket és megfigyeléseket ütköztetnek egymással. Ehhez hasonló drámaterápiás módszereket alkalmaz a Mesék a zárkából című dokumentumfilm is, azonban Oláh rendezésében nem a fikció gyógyító ereje a lényeg. Filmjében a terápia abban segít, hogy a néző felfedezze Epipo sajátos működését és Sipos szúrós ellentmondásokkal teli alakját. Ahhoz, hogy mindezt vizuálisan is megismerjük, a narratívába a rendező édesapjának, Oláh Gábornak az archív VHS-felvételei ékelődnek be, melyek kísérteties atmoszférával bírnak. A bájos családi mozi ugyanis erősen ellenpontozza azt, ami a színfalak mögött történt a táborban.

A Visszatérés Epipóba történetét továbbá egy elegáns keretes szerkezet fogja össze. Oláh Judit lánya nyári táborba szeretne menni, ami a Sipos-ügy hatására a szülői felelősséget is beemeli a narratívába. Ez a hétköznapinak tűnő felütés aktuális tétet ad a filmnek és olyan válaszút elé állítja főszereplőjét, amire csak az utolsó jelenetben kapunk választ. Engedje el a lányát vagy sem? Vajon a lány elmondaná azt, ha valami történne vele? Oláh finoman építi fel kívülállónak számító nézőjében Epipo megbéklyózó, „tökéletes” rendszerét és megérteti velünk azt, hogy hogyan maradhattak a szexuális visszaélések ilyen hosszú időn át titokban. A szereplők megválasztása mélyíti el igazán a diskurzust, ahová nem csak volt táborlakók, de a tanár úr áldozatai, Oláh szülei és még a Sipos Pált meghökkenve védelmező konyhásnénik is becsatlakoznak.

A dokumentumfilm hatását viszont határozottan gyengíti a mesterséges díszlet és a párhuzamosan, több kamerával felvett jelenetek. A volt táborlakók találkozásának helyszíne egy fehéren ragyogó stúdió, ízléses, minimalista berendezéssel, ami azt a benyomást kelti, hogy szereplőink egy könnyed délutáni tévéműsor vendégei. A stabil, „leckeszerűen” komponált félközelik, az egyszerre két-három kamerával való filmezés akarva-akaratlanul aláhúzza ezt a matinés jelleget. Az operatőr, Gyuricza Mátyás, a kézikamerás, leíró képekben ellenben megtalálja a kellő érzékenységet: a némán cselekvő arcokban és a spontánul talált beállításokban egyaránt.

Oláh Judit rendezése – bár hat évvel a botrány kirobbanása után érkezett meg – lélekmaró intenzitással kap lángra. Azok számára, akiknek ismerős volt a Sipos-ügy és annak részletei, a Visszatérés Epipóba nem kínál feltétlenül tényszerű újdonságot, de érezhető, hogy Oláh célja nem is egy objektíven megszerkesztett kékfény-riport volt. A hangsúly itt a traumák feldolgozására terelődik és arra a keserű útra, ami hallgatás és beszéd között feszül. Amint azt a dokumentumfilm kiemeli, a magyar állam a Sipos-botrány nyomására megszigorította a kiskorúakkal szembeni szexuális visszaélés büntethetőségét, így az jogi értelemben többé nem évülhet el. Ennek dacára Sipos Pál jelenleg is büntetlenül él, természetesen nem Magyarország területén. A ránk vetülő tanulság pedig az, hogy közösségként, társadalomként a mi felelősségünk olyan légkört teremteni, amiben az áldozatok felszólalhatnak bántalmazóikkal szemben.