A 70-es évek orosz filmje a gerontokráciával bíró Szovjetunióhoz hasonlóan a brezsnyevi pangás éveit élte. A bezárkózott államszörny falába azonban rést ütött a filmgyártás, kissé talán megelőlegezve a 80-as évek glasznoszty (szabad nyilvánosság) időszakát. A Moszkva nem hisz a könnyeknek ennek a kornak volt afféle „koronája”.

Miközben a szerzői filmesek (Mihalkov, Tarkovszkij, Suksin) műveit különböző határozatok miatt sorra dobozba zárták és a televízió is lassan elhódította a moziból a „proletárokat”, válságba került az orosz film. A 70-es évek elején (Dino de Laurentiisnek köszönhetően) megszületett a megoldás, s az elvtársak megnyitották a szovjet filmstúdiók kapuit a „burzsuj” tőke koprodukcióinak. Így történhetett, hogy Sean Connery Amudsenként jeges akcióban csúszkált a Moszfilm műtermeiben Mihail Kalatozov kamerái előtt a Jégsziget foglyaiban (1969), George Cukor pedig Leningrádban rendezhetett fantasyt Liz Taylorral Kék madár (The Blue Bird, 1976) címmel.

A film amerikai plakátja

A betörő műfajok egyik legamerikaiabbja, a melodráma is megjelent. Vlagyimir Menysov akkor másodfilmes rendező kísérlete a műfajjal, a maratoni, 158 perces hosszúságú Moszkva nem hisz a könnyeknek című opusz 1981-ben bezsebelte a második szovjet Oscart is. Az Akadémia szemléletének egy tipikus példája, hogy leginkább azokat a külföldi filmeket szereti honorálni, amelyek a hollywoodi elbeszélői kliséket magukon viselik. Menysov filmje ugyanis nem más, mint a Douglas Sirk-i melodráma ál-neorealizmussal fűszerezett szovjet másolata, afféle melós Látszatélet. Persze a műfaj hősei és sztorija itt sem a lerongyolódott bányászok és mostoha sorsuk, hanem az ún. szovjet új osztály (értelmiségi felső kör) fejlődésdrámája, amely tulajdonképpen két film.

Az első, a kissé idealizált (s meglehetősen az amerikai közegekre emlékeztető) 1958-ban játszódik. Sztálin halálának, Berija száz napjának és a 20. kongresszus szembenézésének se híre, se hamva. Helyette van három vidéki lány, Katyerina (Vera Alentova), Ludmilla (Irina Muravjova) és Antonyina (Raisza Rjazanova), akik konszolidált, vidám munkásszálláson szobatársak. Kátyja épp a felütésben bukja el egyetemi felvitelijét, ezért gyorsan a férfifogó-mániában szenvedő Ludmilla mellé sodródik, akinek az a célja, hogy minél befolyásosabb párt találjon magának. Amikor Antonyina megtalálja férjjelöltjét, a másik két barátnő is nagyobb tempóra kapcsol. Néhány álparti után azonban felemásan sül el színjátékuk és amíg Ludmillának sikerül egy feltörekvő hokist becserkésznie, addig Kátyja egy kezdő tévés, Rudi (Oleg Tabakov) ágyában köt ki. A szenvedélyes lámúrban megesett lányt azonban eldobja szeretője, mikor megtudja, hogy az valójában egy gyárban gürcöl és nem professzorleszármazott.

A lány azonban erős marad, egyszerre babázik, épít karriert és jár főiskolára. Szinte mindennap hullafáradtan húzza fel vekkerét. Itt ugrunk a második filmbe és 20 évvel későbbre, ’78-ba. Kátyja itt már tanácstag, megbecsült vezető, lánya virgonc tinédzser, mégis magányos és mindenféle főmukikkal bújik ágyba. Ludmilla elvált, majd újra férjhez ment, Antonyina pedig „boldog” vidéki életet él. Kátyja munkaközpontú bioritmusát hirtelen felborítja a műszerész-szakmunkás Gosa (Alekszej Batalov) megjelenése, akivel lassan szerelmi viszony alakul ki. Az idill teljes lenne, de Gosa kissé hímsoviniszta doktrínái és a tévés Rudi visszatérése majdnem kenyértörésre ad okot a középkorú szerelmesek között. Ám az orosz lélek egy pajtás és egy üveg vodka segítségével mindent meg tud oldani. Ezt is.

Menysov mozijának szüzséje tehát tipikusan az „egyszer fenn, aztán lenn” dramaturgiájára épülő fejlődéstörténet. Akinek a múltban áll a zászló, annak a „jelenben” kevesebb szerep jut, ha nem bír küzdeni. Maga a film címe, az állítólag Napóleontól származó moszkvai mondás is ezt takarja: „az érdemekért csatázni kell” (jobb fordításban talán: Moszkva nem kedveli a panaszkodó embert). Persze a kissé hátsó szándékú szállóige azoknak a vidékieknek szól(t), akiket a városba költözvén elnyelt a metropolisz. Ilyen a három grácia is, Menysov főhősnői, akinek meg kell küzdeniük a maszkulin társadalom kirekesztő magatartásával. Ebből a harcból folyamatosan emelkedik ki Katyerina, aki az első részben Rudi eltaszítása, a második részben Gosa felsőbbrendű „sosem vezet jóra, ha feleségnek magasabb a címe, a rangja” beszólása ellen állja a sarat.

Valentyin Csernih forgatókönyve egyébként kulturált iparosmunka, amely történetében kissé hasonlít a grúz Georgij Danyelija Őszi maraton (1979) című mozijához. Néhol elnagyolja ugyan karaktereit, mégis remekül egyensúlyoz a „burzsuj-zsáner” lépcsőfokain. Az izgalmas dramaturgiában jó helyen helyezkedik el a dráma és a humor is, igazán fogyaszthatóvá téve a filmet a mai női közönségnek is. A színészi játékban sincs semmi kivetnivaló, noha az alakítások nem kimondottan a visszafogott orosz stílusról árulkodnak. A mellékszereplőkön például sokszor felfedezhető egyfajta színpadias mimika, míg a főszereplő Vera Alentova játéka sokkal visszafogottabb. A Gosát alakító, kultikus, a Szállnak a darvakból ismerős Alekszej Batalov azonban igazi főnyeremény volt a szerepére. Arcredőiben több hitelesség van, mint egyes mellékszereplők teljes gesztikulációiban. Persze emiatt a kamera is inkább távolságtartóbb lesz: Igor Szlabnyevics képei sokszor statikusak: inkább közrefogják a történéseket, mintsem követik.

A ma már mosolyt fakasztó karakterek és párbeszédek ellenére is élvezhető „szappanopera” Menysov filmje, amelyben korának egyfajta Viszockij-romantikája sűrűsödik. S mivel a költő-zenész halálával (1980) és az afganisztáni háború megindulásával (1979) egy új korszak köszöntött Lenin népére, úgy a „brezsnyevi édes élet” hattyúdala is ez az eposz, amelyben végérvényesen leszámolnak a műfaj film terén is a viaszos figurákkal – hisz Katyarina is végül belátja, hogy egóján nem esik csorba, ha kimutatja érzéseit. S hiába mosolygunk ma a film végkifejletének egzisztencialista infantilizmusán, ha azt látjuk, hogy a nyolcvanas évek CCCP-s filmjeiben már a meztelenség (A kis Vera), az alkoholizmus (Barát) és a múlt hibái (Vezeklés) se lesznek tabutémák, akkor a Moszkva nem hisz a könnyeknek lehetett az első őszinte szikra.