Azt mondják, az „amerikai álom” megvalósításához sok minden kellhet, de legfontosabb a kitartás. Kitartó munkával mindent el lehet érni, a kitartás meghozza méltó jutalmát, stb. Nyilvánvaló, hogy a jó hírű filmes családba született Nicolas Cage fejét is ehhez hasonló bölcsességekkel tömték, ő pedig a jelek szerint mind egy szóig elhitte a kövér közhelyeket.
Miután Coppola nagybácsi elindította az akkor még lurkónak számító unokaöcs karrierjét, Cage saját lábára állt és a komolyabb filmszerepek megformálása mellett ott pislákolt koponyájában a vágy, hogy akciósztár lesz, és bősz kitartással a mai napig ezt próbálja bizonygatni. Szó se róla, csinált ő jó akciófilmeket (A szikla, Ál/Arc), de az eddig hátrahagyott életművet tekintve, a nézőben csak egyetlen reakciót volt képes kiváltani, amit rögtön sorolhatunk is a filmtörténet nagy talányai közé: vajon mit tett Mike Figgis, hogy sikerült elérnie a lehetetlent és a Las Vegas végállomásban színészi játékra bírni Nicolas Cage-et?
Ezzel pedig el is árultam, hogy az évek óta lejtmenetben levő színész (értsd: nemcsak a játéka, hanem már maguk a filmek sem jók) egy újabb lépést tett afelé, hogy hamarosan Marc Dacascosszal és Don „The Dragon” Wilsonnal hadakozzon egy rögtön videóra szánt akciószemétben. Mert bizony a Veszélyes Bangkok silány film, amely nélkülöz mindent, amitől egy akciófilm szerethetővé válik. Persze a tény nem kelt különösebb megdöbbenést, a Pang testvérek nem olyan kaliberű rendezők, hogy kivontassák a mocsárból az eltévedt hollywoodi sztárocskákat, de már az is elég lett volna, ha A szemhez hasonló színvonalon (ami a saját műfaján belül egész tűrhető filmecske) levezényelnek egy közepes költségvetésű akciófilmet.
És akkor most lássuk, ehelyett mi is lett a filmből. Felütésként megismerünk egy bérgyilkost (Cage), aki éppen nagy munkában van és narrátorként ismerteti velünk rendkívül mély ars poeticáját az életről, a munkájáról, meg úgy általában mindenről. Aki ilyen arcátlan közhelyek után sem hagyta el a mozitermet (lefogadom, a híres amerikai íróiskolákban külön kurzus jut ezeknek a film eleji álbölcsességeknek), az hamarosan megtudhatja, hogy gyilkosunk Ázsia legveszélyesebb városában, Bangkokban kapott munkát, ráadásul mindjárt négyet. Az is kiderül, hogy emberünk ezt szánja az utolsó melónak, ami természetesen rosszul sül el.
A rém eredeti alapszituációba persze belegyömöszöltek egy szerelmi szálat és a rendezők még egy mester-tanítványa viszonyt is előrántottak a kalapjukból, hogy teljes legyen a nagy hollywoodi kliséarzenál, és – hogy nehogy megtörjön a hagyomány – Cage fejére erőltettek egy rendkívül visszataszító parókát is.
A vak is látja, hogy az alkotók mindenáron fenn akarják tartani az érdeklődést, de a film menthetetlenül döcögős marad. A szerelmi szál lóg a levegőben, pedig ebben volt némi lehetőség, ellentétben az időközben feltűnő mester-és-tanítványa-szállal, ami a film legkellemetlenebb perceit okozza. A bajt csak tetézi, hogy az amúgy nem túl hosszú film első órájában lényegében semmi akció nincs, a puskaport a végére tartogatták az alkotók. Szóval ha ébren kibírjuk a csillogó bangkoki városnézést, a néhány kocsmajelenetet, a nagy tanítást és az ürességtől kongó randevúkat, akkor egy egész pofás motorcsónakos üldözés lesz a jutalmunk, ami után már végig lövöldözik mindenki, de az meg már fele annyira sem érdekes. Ezek után nagy nehezen eljutunk a fináléhoz, ami a keservesen síró hegedűk ellenére sem vált ki semmilyen katarzist.
Egy szó mint száz, amit el lehet hibázni egy filmben, azt itt el is hibázták. Az amúgy is középszerű történetet még annál is unalmasabban sikerült vászonra varázsolni, amit ráadásul Nicolas Cage borzalmasan monoton monológjai lengenek be. Pár napja az egyik amerikai szaklap nagy cikkben számolt be arról, hogy mely filmeket nem láthatja a kelet-európai közönség a mozik fűtetlensége miatt. A Veszélyes Bangkok nem szerepelt a listán. Nincs igazság.
