Az írott és mozgóképes populáris műfajok közül leginkább a krimi alkalmas arra, hogy a bűn felderítésével egyidőben a társadalom züllöttségének mértékére is fény derülhessen, így a kriminek sosincs hatalmi támogatottsága az önkényuralmi rendszerekben. Egy olyan uralkodó ideológiai szituációban, mint ami a 80-as évek keleti blokkját jellemezte, a bűn kortárs képviseletében kötelezően szabotőrök vagy a nyugati dekadenciából érkezettek kellett szemben álljanak a pártállam kifinomult szaglású nyomozóival ahhoz, hogy a cenzúra ne köhögjön. A Dögkeselyű máig tisztázatlan körülmények között majdhogynem csonkítatlanul kijátszotta az áthallásokra szakosodott kultúrkopók éberségét.
A Dögkeselyű szigorúan véve nem is krimi, de bűnügyi film, még pontosabban bűnfilm, és mint olyan, nagy magyar opusza a műfajnak. Nem kevésbé klasszikusa a magyar realista regényirodalomnak az adaptáció alapját képező Munkácsi Miklós-filmnovella (huszonnégy óra eseményei pörgős prózában), a Kihívás. De nézzük csak: Simon József mérnöki diplomával taxizik, egy lecsúszott értelmiségi tehát, aki apránként kuporgatja a forintokat, hogy adósságaitól szabaduljon. Ekkor két, temetésről távozó öregasszony ül az autójába, s míg egyikük felháborodottan kifogást emel a Simon választotta útvonalat illetően, a másik kirabolja. Tízezer forinttal lesz így megrövidítve az influenzás, tartásdíjat fizető taxis/mérnök, egy késő őszi napon, Budapesten, valahol a nagykörút mellett. Bejelentést tesz, de a rendőrség ilyen apró összegekért még a tollat sem szívesen csúsztatja a papíron. A kollégái nem segítenek, a főnöke önkezet gyanít. Simonnak nem marad más választása, mint pénzszerzésért nem egészen tiszta módszerekhez folyamodni, amikor is véletlenül megfejti a két öregasszony társalgását.
Őrült nyomozásba kezd, majd még őrültebb igazságosztásba, de már nem a pénzért. A folyamatban elrabol egy tacskót, két autót, majd egy nőt, végül egymillió forintot, kijátssza a tolvajok szolgálatában tudatlanul nyomozó rendőröket, hamis adás-vételi szerződéseket köt, végül kilép, de elérte célját. „Életemben először végigcsinálok valamit” – mondja a Stockholm-szindrómás túsznak, és valóban, a bűn örvényébe önként beletáncoló Simon József ezzel a hosszú bosszúálló gesztussal nem pusztán a kisembereket kifosztó Roskáékat (Részvét Micit és húgát) bünteti, de a fiának viszonylag gondtalan életet is biztosítani tud.
A cselekmény már önmagában bravúros, ám a film látványértéke képes megkettőzni a bűn és a hajsza izgalmával járó örömöket. Cserhalmi György morózusan gondterhelt játéka, a mindenki előtt két lépéssel járó, hűvösen módszeres Simon Jóska szerepében pedig, mitagadás, csúcsra járatja a gyönyört. András Ferenc rendező címjeleneti választását – a madártávlatból pásztázott Budapestet, a kiterített várost tehát, mint egy sötét titkokkal megszórt bűntérképet, társítva hozzá Kovács György és Vukán György heavy metálosan zúzós, akusztikusan menekülési lázat erősítő zenéjét, amely aztán az autós üldözések jeleneteiben is bekapcsol – azóta sem szárnyalta túl senki a műfaj magyar berkeiben. A műfaj magyar berkei különben sem túl tágasak, és bár minden évtized kimunkálta a maga pár darabos bűnügyi filmkészletét, hangulatában (és időben is) hozzá legközelebb talán mégis a Bujtor István–Mészáros Gyula páros alkotta Pogány Madonna (1981) áll, amely majd mozis és tévés sorozatként folytatta népszerű pályáját. Bujtor vígjátékba csomagolt Piedone-koppintása a bűn elkövetése, kiderítése, valamint hőseinek szinte már floridai lazasága más érzelmi rétegekre hat és más nézői attitűdöket szólít meg, éppúgy, mint a kis szélhámosokat halomra kungfuzó Linda tévésorozat (1984–1991) apró főhőse is. A komolyabban vehetők közül viszont a Dögkeselyű például Fábri Péter Nyom nélküljét (1981) is lenyomja, amellyel a hasonlóan magánnyomozásba kezdő polgár és a piti bűnözők budapesti kavarodása motívumában rokonítható.
Simon József (a regényben tanár, itt viszont) mérnök frissen vált a feleségétől, egy kisfia van, apja, anyja él. Szeretője és egyben cinkosa is akad, a kéjelgést hivatásosan űző Ágika (Udvaros Dorottya), másik cinkosa a nagystílű Kowarski Előd (Bács Ferenc), aki a szétkapott Lada származási helyét s a meghajszolt Simon problémáit nem firtatja, csak gyorsan aláírja a háromszázezerről szóló szerződést. Minden valamirevaló karakter valami egyébbel keresi a betevőt, mint amire a rendszer törvényes keretet biztosít, mivel úgy tűnik, nincs egyenes út. A gazdaság kifulladt, mindenki a kiskapuk átjárhatóságából él. A döntési és önkezű igazságszolgáltatási szabadságához ragaszkodó Simonnak már csak egy utolsó döntést kell meghoznia, az addigiakban is kötetlenül bíráskodó taxismérnök felkattintja hát az öngyújtót. Egyfajta magyar Jan Palachként vonul ki az elbeszélésből, amit a cenzúra nem nézett jó szemmel, s az utolsó jelenetet hát egyszerűen kivágták, így került a mozikba.
Látványosságán, izgalmain, színészi teljesítményein túl a Dögkeselyűről nehéz eldönteni, hogy melyik irányba fordított görbe tükör, hogy a proletárdiktatúra repedéseibe betekintő társadalomkritika-e vagy az új gazdasági mechanizmus piaci szabadságát kihasználó vagyonos bűnözők bestiáriuma. Mert lehetne bármelyik, de főként mindkettő együtt. A rózsadombi dúsgazdagok, köztük a zsebtolvaj Roskáék, vagy a minden hájjal megkent Kowarski és a többi, panelekben vagy bérházakban szalámin éldegélő budapesti polgár között óriási a szakadék. Ez már nem a káderdűlő, hanem az újgazdagok fellegvára, s ez az új társadalmi réteg kiváló célpontja lehetett volna a 80-as évek komorabb hangvételű krimijeinek, ha készültek volna még.
Az elkeseredettségében cselekvő diplomás, akit a mérnökök számával mintha mindig elégedetlen rendszer képzett ki értelmiséginek, de lehetőségei idővel beszűkültek, pontos látlelete volt a válságba jutott politikai berendezkedésnek. Immár nem a legvidámabb barakk a helyszín, hanem a leharcolt szakemberek erkölcsi zsákutcája, ahol a feketézés inkább áll kézre, mint létezne a diplomának megfelelő állás. Simon József ebből az egzisztenciális katyvaszból még idejében, emelt fővel és egyenes háttal távozott.
