Az Oroszlán nem indiaiakról szóló nyomorpornó, nem Bollywood-ihlette zenés dráma, hanem egy becsületesen elmesélt és megrendezett, mélyen emberi történet.
Többszörösen Golden Globe-díjra jelölt, szegény sorsú indiai gyerek történetét bemutató film, Dev Patellel a főszerepben – alapos gyanúra adhatnak okot ezek a felületes információk az Oroszlánról, hiszen ismerjük Hollywood réges-régi, ideologizáló, giccsesen egzoticizáló viszonyát Indiával, amelynek legfőbb plakátarca mostanában Dev Patel, aki Gettómilliomostól (Slumdog Millionaire) a Keleti nyugalom – Marigold Hotelig szépelgett a szerepben. (Ez a tendencia sajnos az indie és félindie berkekbe is legyűrűzött, kezdve a közkedvelt Darjeeling Limitedtől az I Originsig.) India hiteles reprezentációja a legtöbb esetben feláldozódik, mivel a producerek fejében űegy olyan közegre redukálódik egy egész szubkontinens, ahol látványosan megtörténhet az „alulról jövő, de a fellegekbe magasodó” hős történetének toposza. Évi ezer bollywoodi produkcióval India sem töri össze magát a realitás-export terén, az újgenerációs Satyajit Ray még várat magára…
Viszont ha tovább böngésszük az Oroszlán információs lapjait, némi reményre adhat okot, hogy világszerte számos, a Golden Globe profiljától eltérő fesztivál is szívesen látta jelöltjei és nyertesei között az alkotást, amely túlnyomórészt ausztrál és brit produkciós pénzből készült, a Weinstein Company támogatásával és forgalmazói hozzájárulásával. Az Oroszlán a 2010-es évek elején nagy médiafigyelmet kapott az indiai Saroo Brierley élettörténetét dolgozza fel. Saroo csak évtizedek után találkozott családtagjaival, akiktől alig pár évesen szakadt el. 2014-ben megjelent önéletrajzi írását, A Long Way Home-ot Garth Davis elsőfilmes rendező és Luke Davies (Candy) forgatókönyvíró feldolgozhatta volna az India-filmek sallangos, klisékkel kirakott útján is, de nem tette: a történet nem szorul különösképp nyálturbózásra, hiszen önmagában is hatásos, a feladat inkább ennek méltó tálalása volt.
Amint az Oroszlán első percei lepörögnek a vásznon, az előítéletek gyorsan elillanhatnak a néző fejéből. Sehol nincsenek a népzenei motívumokkal tarkított, indiai síkságot hosszan pásztázó, színekkel telített totálok, helyettük az ambienten edzett Dustin O’Halloran és a kísérleti zongorista Hauschka tételei szólnak, illetve az enyhén szürkésbarnásra fakított és sötétített, szabadabban mozgó kameraképek nem időznek, nem esztétizálnak a valahol Észak-Indiában levő kisváros munkástelepén és nyüzsgő piacán, ahol az alig öt éves Saroo picivel idősebb testvérével kóvályog. Félárvák, segíteniük kell anyjuknak a kőfejtésben, néhanapján pedig szenet lopdosnak a vonatról, amit a piacosoknak adnak el. Az egyik vonatút alkalmával Saroo-t magára hagyja a testvére. A srác egy üres szerelvény fülkéjében húzódik meg éjszakára, ami hajnalban, az alvó Saroo-val Calcutta felé indul. A gyerek másfélezer kilométerre kerül otthonától, tétlenül rója a veszélyes utcákat, bengáli révén hindiül nem beszél, nem tudja elmagyarázni, hogy mit akar, embercsempészek és rendőrök zaklatják. Végül egy intézetbe kerül, ahonnan egy gyermektelen ausztrál házaspár (Nicole Kidman és David Wenham) veszi örökbe. A rendező és Greig Fraser (Zero Dark Thirty) operatőr thrillerszerűre hangolta a játékidő szinte felét felölelő sötét kalandot, amelyről talán a Gettómilliomos felszabdalt flashbackjeinek képi világa köszön vissza, de manírok nélkül. Mindez csak technikai segítség ahhoz a fantasztikus játékhoz, amelyet a Sunny Pawar nevű gyerekszínész nyújt a rémült, elkeseredett, de utolsó percig bizakodó kis Saroo szerepében.
Új szülei egy teljes és boldog élet esélyét teremtik meg számára, de amikor a jómódú, félreeső, vidéki családi házat – a továbbtanulás reményében – immár huszonévesen (Dev Patel) elhagyja, és friss barátnőjével (Rooney Mara) belekeveredik Melbourne multikulti olvasztótégelyébe, rájön, hogy nem igazán tud mit mondani, ha múltja felől érdeklődnek a haverok. Elkezdi egyre erősebben nyomasztani értelmezhetetlen, traumatikus múltja, amelynek foszlányai apránként bugyognak fel az elfojtásból. Hiába szerető anyja, apja, törődő párja, identitásválsága depresszióba torkollik, eltaszítja magától őket. Egyetlen lehetősége van: fel kell keresnie anyját és testvérét, ami lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hiába a Google Earth, emléke még a szülővárosa nevéről is téves. A reménytelennek látszó, de megváltást nyújtható találkozás érdekében több ezer települést kellene bejárnia...
Mintha két egyórás filmből állna az Oroszlán: egy szépítésektől lecsupaszított, dickensi kalandfilmből és egy családi drámából. A 25 éves hiátussal dolgozó váltás hirtelen következik be, mellőzve Saroo kamaszkorának történéseit. Újra azonosulni kell vele, szerencsére Dev Patel eddig soha nem látott érzékenységről tanúbizonyságot téve simítja a nézőt a figurához. Talán csak az róható fel a filmnek, hogy keveset foglalkozik Saroo hozzátartozóinak okozott sérelmeivel: az apa, a barátnő csak lézeng a történések körül. Ellenben Nicole Kidman fürdőzik a gyerekeit szerető, csendben gyötrődő anya szerepében, az ő karaktere mentén az Oroszlán egy fajsúlyos problémát is felvetni látszik, mégpedig az adoptálás erkölcsi problematikáját. Tudniillik az anya bármikor szülhetett volna saját gyereket, azonban egy pszeudospirituális látomása a „világ nyomoráról” inkább örökbefogadásra késztette.
Önző lépés-e kiszakítani valakit saját közegéből, nem tudva biztosan azt, hogy talán szülei keresik az illetőt? Felelősségteljes döntés-e, hogy fittyet hányva valaki anya-kultúrájára, saját képünkre és elvárásaira szocializáljuk az egyént, amelyet szépen számon is kérünk rajta. Hol hibádzik a nagy világszeretet-mantra és első világbéli (ál)humanitárius ideológia? Mintha ezekről is akart volna mesélni a film, legfőképp Saroo szintén fogadott testvére, Mantosh apropóján, akiből problémás, drogos gyerek lett, a „sikeresen” felnevelt Saroo ellenében. Ezek a kérdések nyitva maradnak. Az adaptációs folyamat alatt talán túl nagy volt az írott anyaggal és a természetesen még élő szereplőkkel szembeni megfelelési törekvés, ezért nem vághattak a szálakból és játszhattak a hangsúlyokkal az alkotók.
Nem ideológiákkal és társadalmi lábjegyzetekkel, hanem érzelmekkel operál az Oroszlán: klisékerüléssel, koncentrált rendezéssel, kiváló operatőri munkával és filmzenével, de legfőképp alázattal nyúl egy mélyen emberi történethez, minimális manipulációval és hatásvadászattal. Mellékesen pedig végre felszabadítja a hiperaktív, fiatal indiai félzseni típusfigurájába mélyen beleragadt Dev Patelt (legutóbb Az ember, aki ismerte a végtelent / The Man Who Knew Infinity címűben is ezt hozta), és a komolyan vehető drámai színészek sorába emeli.
