A Bosszúállók all-star szuperhős-filmje után most a britek nyúltak a 8 in 1 módszerhez, hogy szembemenjenek a fiatalokra szakosodó hollywoodi filmgyártással, és öreg színészóriásokkal öreg kisembereknek készítsenek filmet elmúlásról, szerelemről és újrakezdésről.

Nem mondhatjuk, hogy a Marigold Hotel alkotói nem mentek biztosra. Judie Dench, Maggie Smith, Penelope Wilton, Celia Imrie – kezdődik a névsor, és úgy folytatódik, hogy Bill Nighy, Tom Wilkinson, Ronald Pickup. A Keleti nyugalom – Marigold Hotel így értelemszerűen sok szálon futtatott, mozaikos történet lesz, amit elsősorban az egységes, szűk helyszín (Janipur, India) fog össze: hét, szebb pénzügyi helyzetet is látott nyugdíjas úgy dönt az egzotikus Marigold Hotel brosúráját olvasgatva, hogy az indiai szállóban fogja tölteni hátralévő éveit, mert az nemcsak olcsóbb, de kalandosabb is, mint a szigetország. Persze a hely korántsem olyan álomszép, mint amilyennek hirdeti magát, és csak annyiban egzotikus, hogy nem működnek a telefonok, néhol hiányoznak az ajtók, és a csap se nagyon folyik. Az újszerű, idegen életkörülmények, és a kaotikus, örvénylően sokszínű környezet viszont így vagy úgy, de mindegyik – amúgy akut életválságban szenvedő – nyugdíjas életére rányomja a bélyegét.

Persze, az emlegetett névsor csak az öreg kontinens öregjeit csalogatná be a mozikba, de koprodukció lévén, a Marigold Hotelnek az indiaiakat is el kell csábítania – erről a Gettómilliomos fiatal sztárja, Dev Patel (Sonny), illetve a tavaly modellből színésszé avanzsált Tena Desae (Sunaina, Sonny barátnője) gondoskodik, akinek leginkább csak annyi dolga akad, hogy szépen nézzen ki, ez viszont kifejezetten jól megy neki. Sonny, az ifjú hoteltulajdonos, és modern felfogású barátnője a tradicionális vonalon mozgó édesanyával kerülnek konfliktusba, akit Sonny-nak meg kell győznie arról, hogy van értelme megélnie az álmát, és felvirágoztatni a hotelt, ill. elvennie Sunainát, aki lehet, hogy nem szűz, és hozománya sincsen, de legalább kölcsönösen szerelmesek egymásba.

John Madden filmje összesen kilenc ember történetét bontja ki, így nem csoda, ha egyikőjük életében, karakterében sem tud mélyre ásni. Hogy papírízű történetekből mégis sors váljék – ehhez kellenek a nagynevű, őstehetségű színészek, akik még a filmben megállíthatatlanul puffogtatott közmondások lapos bölcsességeit is átérezhetően tudják elmimikázni a közönségnek. Ha valamiért érdemes megnézni Madden szépelgő filmjét, az az, ahogy egy Judie Dench vagy egy Bill Nighy egy elcsépelt karakterből (kitartott feleség, papucsférj) érzelmi mélységet, egy komplett élet fájdalmát, megaláztatásait, félelmeit és lopott örömét tudja kisajtolni, kidomborítani. Főként Nighy remekel a bőrében folyton feszengő, de furán humoros Douglas szerepében – csakúgy, mint Tom Wilkinson, akinek karaktere a határozott, még mindig sármos jogász-külső mögött több évtized tépelődését, és egy elhagyott indiai szerető emlékét hordozza. A többieknek ennél csak sablonosabb szerepek jutottak, Maggie Smith egy megkeseredett, rasszizmusba merevedett nőt alakít, aki az olcsóbb csípőműtét reményében érkezik Indiába; Penelope Wilton Douglas rikácsoló, merev, sómentes feleségét játssza, aki sehogy sem tud akklimatizálódni a helyi életviszonyokhoz; Celia Imrie és Ronald Pickup pedig a szerelmet éhező, de meg nem találó „örök fiatalok”, akik elsősorban szexuális kielégülést, és újabb házasságot keresnek Indiában.

Igaz, hogy a lazán szőtt, szellős forgatókönyv jutalomjátékot ajándékoz a színészeknek, tartalmat és maradandó élményt viszont nem ad a nézőnek. Ezek a színészek akár a telefonkönyvet is felolvashatnák, de nem (csak) azért, mert azt is érzéssel adnák elő, hanem mert kb. ugyanennyi bölcsesség maradna meg a nézőben utána. A Marigold Hotel csak addig érdekes, amíg komótosan, apró lépésekben felfedi szereplői sorsát és elmeséli tragédiáikat – onnan kezdve viszont lassan, de biztosan fullad bele a napfényes optimizmusa által kitermelt giccsbe. Életigazságokat vázoló nagymonológ, egymásra találó szerelmespárok, tisztázott félreértések – minden konfliktus úgy oldódik meg, ahogy a hollywoodi nagykönyvben meg van írva, a finálé sokat sulykolt, előrágott tanulságai pedig laposak maradnak, mint a thari sivatag. A Marigold Hotel britségéből csak a fanyar humor, meg a kolonialista utópia marad hátra, India ugyanis csak csiricsáré képeslap-háttér a filmben, az indiaiakból pedig csak sztereotípiákat farag, akiknek ugyancsak sztereotip konfliktusokkal kell megbirkózniuk (ld. a régimódi anya és a „modern” fiatalok ellentétét).

A Marigold Hotel keserédes dramedy-jében előráncigált témák nagyok, de a film csak nagy kontúrokban vázolja őket. Arról nem is beszélve, hogy korábban már szinte mindegyik kérdéskör megkapta a kimunkáltabb, lassan klasszikussá érő verzióját: az öregek fiatalossága (Harold és Maude), az idős emberek szerelmi ügyei (Kilencedik mennyország), a becsontosodott nyugdíjas új kultúrákra való nyitása (Gran Torino), vagy a hátrahagyott, szeretett emberrel való kibékülés (Straight Story) – hogy csak egy párat említsünk. „A végén minden jóra fordul, és ha valami nem jó, akkor nincsen még vége” – hangzik Sonny sokszor felemlegetett életfilozófiája. Ennek megfelelően a Marigold Hotel végén minden szép és jó, csak maga a film nem – az csak egy erős közepes, és valószínűleg ez is olyan dolog, amin az idő nem segíthet…