Hogyan jutottunk el odáig, hogy a szabad véleménynyilvánítás korában egyesek úgy vélik, hogy egy kalasnyikovval fejezhetik ki legcélratörőbben elveiket?
A még eleven sebként lüktető christchurchi tömegmészárlás után újfent beigazolódott, hogy a szélsőséges ideológiák fegyverekkel való párosítása olyan kaotikus zeitgeist képét teremtik meg napjainkban, ami szüntelen félelmet és gyanakvást vált ki a világ polgáraiból. Míg a középkorban a hasonló elveken alapuló keresztes háborúknak (csúnyán szólva) megvolt a maga szervezett rendszere, addig a 21. századra a tömegmészárlást választó önjelölt próféták felbukkanása mindig sokkoló, váratlan esemény, amire sajnálatos módon jobban fel van készülve a média, mint a rendőrség vagy a terrorelhárító szervezetek. A tragédiát követően pedig újra és újra feltesszük ugyanazt a kérdést: mégis hogyan jutottunk el odáig, hogy a szabad véleménynyílvánítás korában egyesek úgy vélik, hogy egy kalasnyikovval fejezhetik ki legcélratörőbben elveiket?
A kortárs film berkeihez visszacsatolva, a mozinéző egyre többször találkozik olyan filmmel, amely egy megtörtént tömegmészárlást dolgoz fel, valamelyest fikcionalizálva azt. Korai példaként szolgálhat Gus Van Sant Elefántja, majd a tavalyi fesztiválokat bejáró Erik Poppe Utoya, július 22.-je vagy éppen az elsőfilmes rendező, Anthony Maras Hotel Mumbai című filmje. Mindez arra enged következtetni, hogy ahogyan anno elindult a slasher horror alműfaja vagy éppen a katasztrófafilmeké, úgy a tömegmészárlós filmek is egyfajta divatot teremtenek, utóbbiak azonban komplex etikai és morális kérdéseket zúdítanak készítőire. A Hotel Mumbai különösen ingoványos talajon jár, hiszen úgy mutatja be a mészárlókat, hogy a néző képes legyen empátiát érezni irántuk. Azonban ez a hozzáállás nem bizonyul rossz döntésnek a történet kontextusában, mert rávilágít arra, hogy valójában a terroristák szintén áldozatok, akik egy láthatatlan ellenség bábfiguráiként hisznek egy olyan Paradicsomban, amiért lent a Földön a Poklot kell elhozniuk.
2008 novemberében, India hatalmas lakossággal rendelkező pénzügyi központjában, Mumbaiban, egy iszlám terrorista szervezet tíz tagja 12 támadással sújtotta a város lakóit 4 napon keresztül. Az akció leghíresebb célpontja egy luxushotel, The Taj Mahal Palace Hotel volt, ahol a szervezet a gazdag külföldi vendégeket és a helybéli személyzetet gyilkolta le, túszokat is ejtve. A kegyetlen akciónak kedvezett, hogy Mumbai terrorelhárító felkészültsége megszégyenítően gyenge volt és a legközelebbi segítség Újdelhiből jött, ami több órányi várakozást jelentett. Megközelítőleg 166 ember vesztette életét, ezenkívül a támadók közül majd' mindenki meghalt. Az akciót egy ún. szellemi vezető irányította telefonos kapcsolaton keresztül, parancsokat osztogatva elszánt híveinek. A történtek után természetesen felszívódott és azóta sem találták meg.
Maras a történetet rengeteg párhuzamosan futó cselekményszállal meséli el, ezért egyszerre túl sok embernek kell szurkolni anélkül, hogy mélyebb karakterrajzot kapnánk róluk. Bár vannak érdekes törekvések, akadnak klisés megoldások is. A színészgárda húzóneve Dev Patel, aki Arjunt, a nyomornegyedben lakó inast alakítja. Különös, hogy Arjun szinte az egyetlen „hazai” karakter és a rendező inkább a külföldi vendégek személyes drámáira fókuszál. Ráadásul ezek hajlamosabbak arra, hogy szájbarágósnak hassanak: például megjelenik egy idős angol nő, aki roppant lekezelően és gyanakvóan bánik azokkal, akik turbánt hordanak, vagy éppen nem az ő anyanyelvét beszélik. Arjun válaszul egy monológban foglalja össze a nőnek, hogy számára mennyit jelent a hite és a családja, a fintorgó nőből pedig mintegy csettintésre egy elfogadó, megértő ember lesz.
Egy másik érzékeny pont a dramaturgiát érinti abban a tekintetben, hogy Maras (társforgatókönyvírójával karöltve) nem mészárolja le szereplőit annyira kíméletlenül, ahogyan azt a terroristák feltehetőleg tették. Van olyan, akit már-már csodával határos módon menekít meg egy lövéstől, és az is kissé kényelmetlen, hogy a terroristák pont akkor kezdenek el túszokat gyűjtögetni, amikor a fiatal, jóképű amerikaival, Daviddel (Armie Hammer) kerülnek szembe a hotel folyosóján. Mégis, egy-egy feszült jelenetben a rendező képes kifordítani a megszokott hősdramaturgiát és megengedi, hogy a fájdalmas valóság betüremkedjen a történetbe, elszakítva tőlünk olyan szereplőket, akiknek a túlélésében mindaddig bíztunk. Az autenticitást hangsúlyozandó a filmbe beépülnek eredeti, 2008-ban készült felvételek is, valamint meghatározó a híradók jelenléte, amelyek alapján nem csak a felocsúdott világ tájékozódik, hanem a hotelben rekedt tömegek.
Összességében a pályakezdő Maras eleget tett a tömegfilm követelményeinek és kifejezetten érdekes játszmába vágott azzal, hogy már a Hotel Mumbai szépiába kacsingató nyitóképén is a terroristákat láttatja velünk és nem Arjunt, a film előzékeny és segítőkész figuráját. Valószínű, hogy ez a „dupla perspektíva” nem fogja elnyerni mindenkinek a tetszését – hiszen hidegvérű gyilkosokról van szó –, de fontos megérteni, hogy a terroristák mögött rejtőzködik egy láthatatlan ellenség, aki tisztában van azzal, hogy erősebb lehet azáltal, ha manipulálja a befolyásolható embereket. Mert valójában a gondolat a legveszélyesebb fegyver, amivel az ember istent játszva világokat építhet és rombolhat le egy szempillantás alatt.
