Gilles Bourdos festőportréja leginkább azokhoz az aforizma-gyűjteményekhez hasonlítható, melyek kétszáz oldalnyi, tematikus blokkokba gyűjtött, bölcs gondolattal próbálják előre kiokítani az egyszeri olvasót az élet esszenciájáról. Míg azonban ez előbbi kiadványok a WC melletti polcon rendre megtalálják a nekik kijelölt helyet, a Renoir az érdektelen biográfiák süllyesztőjében végzi.
Bourdos Renoirja Derek Jarman (Caravaggio), Carlos Saura (Goya) és Julie Taymor (Frida) farvizén evezve a belle epoque mesterének festői vízióit próbálta mozgóképre ültetni; a vörös, a narancs és a rózsaszín árnyalataiban pompázó tájakat és női aktokat téve meg a film fő kulisszájának. Hiába a kiváló stílusérzékkel és szakmai felkészültséggel bíró operatőr, Ping Bin Lee fáradságos munkája: az elhibázott dramaturgia, a felejthető színészi játék, a nevetségesség határait feszegető szövegkönyv miatt a két órára rúgó film a francia festőművész életművének giccses életbölcsességekkel teletűzdelt, ingerszegény mozgóképes-tárlata marad.
1915, a hetvenes évei közepén járó, reumával küszködő Renoir (Michel Bouquet) dél-franciaországi villájában festi burjánzó, panteista képeit. Hétköznapjait gondoskodó cseléd-modelljei segítik, akik karjaikból koszorút alkotva cipelik a tolószékhez kötött művészt festményei helyszíneire, alkalomadtán bimbózó kebleik, domború hátsóik látványát is mester ecsetjének szolgálatába állítva. Renoir rezignált hangulatát egy csapásra félresöpri a vörös hajával, tejfehér bőrével és zabolázatlan habitusával hódító Andrée (Christa Theret), aki a festő utolsó jelentős modelljeként írja be magát a művészettörténetbe. Kettejük közti leheletfinom, plátói-szerelmi, pszeudo-erotikus kapcsolatába aztán a háborúból hazatérő, sérült fiú, Jean (Vincent Rottiers) „rondít bele”, akit azonnal rabul ejt a lány karakán természete és vad szépsége.
A fiatalság életörömét hirdető Renoir eddig mindössze rövid-, és szkeccsfilmekben (Utro, Gyermekkorok), illetve kortársairól szóló televíziós produkciók (Monet: Shadow and Light) és kevéssé ismert mozifilmek (Modì, Lautrec) mellékszereplőjeként tűnt fel, így nem csoda, hogy Bourdos kárpótolni akart az évszázados nélkülözésért, és több szálon futó történettel rukkolt elő. A baj csak az, hogy a rendezőnek láthatóan nem sikerült eldöntenie, hogy valójában miről is akar filmet készíteni. Kezdetben még úgy tűnik, hogy egy lassú folyású, százhúsz perces megemlékezésre váltottunk jegyet, majd az első félóra elteltével már egy nehezen lekövethető, felszínes történetfoszlányokkal dobálózó, családi dráma közepén találjuk magunkat. A romantikus történet és az apa-fiú konfliktus aztán egyszeriben társadalmi, politikai szerepvállalások közti ál-feszültséggé duzzad, melyet pedig Jean (a későbbi filmrendező) művészi ébredésének szemelvényei zavarnak össze. A szolgálók közti intrika, a Renoir egy korábbi modelljének sorsát övező rejtély, és a vörös múzsa kettős életére utaló epizódok végképp elaprózzák a cselekményt, a motivációk felhígulnak, miközben a felskiccelt karakterek is komótos szublimálásba kezdenek.
A rosszul megírt forgatókönyvet tompíthatta volna a tetszetős képi világot megtámogató erős színészi jelenlét; a félreinstruált szereplők gyatra játéka azonban vastag szurokréteggel vonta be Renoir mozgóképre transzformált, üdítő kompozícióit. Míg Bouquet még emelt fővel skandálja a szájába rágott anekdotákat, és az elesettsége pillanatait ábrázoló jelenetekben egész hitelesen adja az agonizáló öregembert, a Jeant alakító Rottiers már fényévekre van A nagy ábránd későbbi direktorának megformálásától. Az „egynézésű” fiú dilettáns botladozása, nyámnyila romantikázása egész egyszerűen irritáló. Theret-ben is hiába keressük azt az ihletadó modellt, akit Matisse ajánlott, Titiano pedig bálványozott volna. Helyette Bourdos egy nyűgös hisztérikát erőltetett a filmbe, aki legfeljebb tetszetős külsejével erősíthet a film pozitív(abb) fogadtatásán.
„Nem vagyok hajlandó feketére festeni a világot.” „Hús! Csak az számít! ”A struktúrát nem a vonal szabályozza, hanem a szín.” – Bourdos iskolásan kántálja Renoir ars poétikájának ismert passzusait, mégsem tűnik úgy, mintha bármit megértett volna belőlük. Ha valaki mégis helyet szeretne szorítani a francia rendező filmjének, a WC melletti kispolc fölött talán még elfér egy TV-készülék is.
