Ha most hirtelenjében meg kellene fogalmaznom, mi a bajom az álomgyári termés zömével, hát a nagyzolást mondanám, vagyis azt a trendet, hogy a rendezők és producerek többsége a drámaiságot rendszerint a számok segítségével szeretné elérni. Erős színek, elnagyolt fordulópontok, plafont verő költségvetés, mely összetevők között a hús-vér színészek talán jobb digitális trükkhalmaznak tűnnek.
A hálószobában (melyet az év amerikai filmjeként hirdettek a plakátok) látványosan szembeúszik a trenddel. Todd Field filmje csöndes, aprólékos mozi, mely szinte mindent a színészeire alapoz, hiszen a történet kevés, hollywoodi értelemben vett „meglepetést” tartalmaz, inkább a szokványos, mindennapi cselekedetek irányába evez, de ezt nem az Amelie csodálatos élete értelmében teszi. Hatása abban áll, hogy úgy meséli el az önbíráskodás családi drámáját (vagy vállalkozását), ahogy mi magunk is végrehajtanánk adott esetben. Szürkén és hidegen, épp annyi tapasztalattal felhalmozva, mint amennyit egy átlagos néző tanulhat a filmekből.
A hálószobában pillanatig sem enged a „látványosságnak”, hosszú ideig úgy tűnik, a jól induló alapszituációt sem kívánja „kihasználni” (Fowlerék egyszem fiát egy féltékeny férj lelövi). Olyan álmos, leheletfinom snitteket is beiktat, melyeknek látszólag semmilyen értelmük sincs (pl. a szél száradó ruhákat lebegtet az udvaron), csak tovább lassítják az amúgy sem pörgö alkotást. Ám a jelentéktelen részletek voltaképpen azt az igazságérzet és a fájdalom között dúló érzelmi háborút hozzák közel, melyet az átlagos filmek szeretnek elkenni, talán épp a szentimentalizmus csapdáitól tartva. Ám Field épp minimalizmusa révén kerüli ki ezeket a csapdákat, és hosszan elidőz Sissy Spacek vagy Tom Wilkinson arcán (nem hiába jelölték mindkettőjüket Oscarra teljesítményük alapján). Kettőjük összjátéka, kimondott vagy kimondatlan mondataik, tudatos vagy vétlen gesztusaik adják az alkotás sava-borsát.
Cseppet sem mellékes, hogy az indulatok mindössze két esetben „szabadulnak” el: egy váratlan pofon, egy tovább már nem késleltethető veszekedés. A „többi” a két főszereplő vonásain, a csendesen sorjázó képek visszafojtott feszültségében tárul fel. Az élet megy tovább és a szemet szemért elv között lavírozó emberek, akik a kis közösség elismert személyiségei, tisztes polgárok mondhatnánk, végül döntéshelyzetbe kerülnek: csak úgy tudják folytatni életüket, ha igazságot tesznek. A szigorú logikai kapcsolatot végül a sivár végrehajtás követi, mely minden bizonnyal az alkotás legerősebb része. Miért lőtted le itt, nem így volt megbeszélve, kérdi a tervbe belevont családi barát az apát. Már nem tudtam várni, válaszolja az kifejezéstelen arccal.
A rendes medrébe visszatérő élet szenvtelen képei, a finom zongorafutammal kevert zárlat még tudatosabban visszavesz, tompítja a történetben rejlő szenzációt, de úgy, hogy a drámaiság, a feszültség mindvégig megmarad. A kevesebb: több receptre építő alkotás így azoknak kínál nehezen felejthető élményt, akik a szélesvásznú, „nagy” történetektől már megcsömörlöttek, s valami másat, árnyaltabbat szeretnének látni. Talán a nagy történetek maradékát vagy üledékét, melyet legtöbbször érdektelennek ítélnek, és így nem is törekednek a bemutatásukra.
