Az ígéret – szerencsére – több, mint a háború idején kialakuló szerelmi sokszögek bugyrait boncolgató film: a történelmi háttér miatt válik fontossá, és a nívós színészgárda miatt talán olyanokhoz is képes eljutni, akik előtt ezek a történések sajnos rejtve maradtak mostanáig.

A nemzetközi sajtóban a legnagyobb visszhangot Terry George új filmje kapcsán az váltotta ki, hogy a kezdeti időszakban méltánytalanul és lehetetlenül kis értékelése volt az IMDB-n: egy adott ponton bekerült a 10 leggyengébbre értékelt film közé is a portálon. Mindez pedig úgy történt, hogy sokkal több felhasználó értékelte le, mint ahányan hivatalos források szerint akkor még egyáltaláláthatták a filmet. Ez érthető okokból nagy felháborodást váltott ki, és még akkor is ijesztően hat, ha tisztában vagyunk vele: nem ez az első ilyen kollektív megmozdulás a digitális társadalomban valaminek a megsemmisítésére.

A film középpontjában Mikael (Oscar Isaac), egy fiatal örmény férfi áll, aki azért jegyez el egy lányt a szülőfalujában, hogy annak hozományából meg tudja valósítani álmát: orvosnak tanuljon Konstantinápolyban. Itt találkozik a gyönyörű, szintén örmény Anával (Charlotte Le Bon), akibe beleszeret, a nő azonban házas, és szereti férjét, az amerikai újságírót (Christian Bale). Mindeközben az Oszmán Birodalom utolsó napjai ezek, a török vezetés az első világháborúba való becsatlakozás után szisztematikus népirtást indít az országban élő örmények ellen.

Az örmény genocídium kezdetének azt – a filmben is megjelenített eseményt – tekintik, amikor 1915 április 24-e éjjelén az oszmán kormány bebörtönzött, majd kivégeztetett körülbelül 250 örmény értelmiségit. A hivatalos adatok eltérőek arra vonatkozóan, hogy összesen hányan vesztették életüket a népirtás során – a film azt az állítást fogadja el, miszerint megközelítőleg másfél millió örményt mészároltak le közvetlenül, vagy vesztette életét a „kitelepítések” során, a sivatagban való meghurcoltatás, vagy rabszolgamunkára való kényszerítés közben. Mindez valóban jelen van Az ígéretben is, viszont nem mindig jut elég idő arra, hogy megálljunk és tudatosítsuk a történtek súlyát, mert a sok mellékkonfliktus, de főként a szerelmi vonal hangsúlyossága nem enged lelassulni.

Már a Casablanca vagy Az angol beteg óta tudjuk, hogy a háború, mint válságos időszak, gyökeresen át tudja rendezni az emberek értékrendszerét, egy olyan új íratlan, de ingoványos szabályhálózatot alakít ki, ahol a morális kérdőjelek elhalványulnak és gyakran behatárolhatatlanok lesznek. Ebben a világban, ahol a túlélési ösztön erősebb, mint a jó és rossz megítélésének képessége, a házasságtörés is kisebb fajsúlyú bűnnek tűnik, mint a normális életben. Itt – ahogyan Az ígéret női főszereplőjének szájából is elhangzik – a feleségek nem ugyanazok a feleségek, mint otthon. Ugyanakkor a hűtlenség és a fájdalom itt is elválaszthatatlanok, a nagyobb léptékű, nemzeti fájdalmak csak részben tudják kitakarni az elhagyottak személyes sebeit, és csak részben tudják tisztára mosni az elhagyók lelkiismeretét.

A szerelmi sokszögek középpontba állítása egy filmben egyrészt hálás feladat, mivel egy olyan komplex konfliktusrendszer építhető fel rajta keresztül, ami bőven képes a játékidő kitöltésére. Másrészt viszont okkal tarthatunk attól, hogy egy domináns szerelmi szál a politikai üzenet, a háború szörnyűségeinek a trivializálásához vezethet. Terry George rendező rossz arányérzékkel állította be az egyensúlyt a fiktív-személyes és a valós-kollektív tragédia portretizálása között. Természetesen elengedhetetlenek azok a karakterek, akikkel azonosulva befogadhatóbbá válnak számunkra a háborús események, viszont a túlzott nyálcsorgatás nem mindig viszi jó irányba a nézőt.

De mindezeket félretéve Az ígéret tényleg egy olyan film, amit érdemes megnéznünk. Oscar Isaac kimagaslóan jót alakít, Christian Bale pedig még mindig az a színész, akinek már csak egy mondatáért is megéri már beülni a moziba. Sok olyan apró vizuális vagy történeti elem van továbbá a filmben – részben a helyszíni, nem stúdiós felvételek miatt is –, amelyek miatt jó korkép lehet, fontosságát viszont valóban a dokumentumértéke adja. Hiába készült már számos dokumentumfilm és könyv az örmény genocídiumról, hiába tartalmaz sok játékfilm utalásokat rá, Törökország ma is tagadja, hogy szisztematikus népirtásról lett volna szó, és az örmény közösségek próbálkozásai ellenére is csak kevés ország (Románia és Magyarország sem) ismeri el hivatalosan is népirtásnak a történteket.