Az Amszterdam egy „többé-kevésbé” igaz történetből ihletődött, de ez a legkevésbé érdekes aspektusa.
Vannak olyan alkotók, akiknek stílusérzéke, színészvezetési tehetsége, dramaturgiai lélegzetvétele nehezen gyömöszölhető be annak a nagyjából kétféle útnak a valamelyikébe, ami a nagyköltségvetésű kortárs mainstream mozgókép előtt áll: egy mozi másfél-két órájába, vagy egy tévésorozat végtelen hömpölygésébe. Elvileg ott van a (sokszor egycsattanós) kisjátékfilm mint forma, műfaj és megnyilvánulási lehetőség, viszont ez a zsáner gazdasági szempontból, stúdiószemszögből értelmezhetetlen, eladhatatlan, nincs megfelelő platform se neki (tegye fel a kezét, aki fesztiválon kívül, tehát rendes moziforgalmazásban vagy sztrímingelve nézett rövidfilmet az utóbbi egy évben), így a bizonyítási vágytól fűtött egyetemi vizsgafilmek után jobbára csak ritka ujjgyakorlatként létezhetnének a befutott rendezők számára. Pedig az Amszterdam expozíciója, első húsz-harminc perce zseniális kisjátékfilm lenne, még akkor is, ha egy ennyire rövid idő alatt érdemi cselekményfordulat nem történik, mert nem is történhet. Csak hát a néző nem venne jegyet egy húszperces filmre.
Érdemes lenne más fősodorbéli amerikai filmek első felvonását így megfigyelni. Amely rendező megengedi magának a részletes (és akár a későbbi tárgytól sokszor tonálisan eltérő) expozíció luxusát, az sokszor a játékidő többi részében issza meg a levét: előbb-utóbb óhatatlanul bekapcsolnak a forgatókönyvírás nem is annyira művészi, mint inkább ipari szempontú szabályai, és az erőltetett történetmesélés, a kötelezőnek tartott csavarokra való izzadtságszagú ráfeszülés átveszi az irányítást a felszabadult kísérletezés, a hangulatfestés, a színészi játékra való koncentrálás helyett. Valami ilyesmi történik az Amszterdamban is, legalábbis az én olvasatomban: a film első harmada egyfajta laza formai játék, nagyszerű Jules és Jim-omázs, felszabadult filmöröm, ahol a szokásosnál több van megengedve a színésznek, aztán mintha rászóltak volna föntről a rendező-forgatókönyvíró David O. Russellre, életbe lépnek a nagyjátékfilmes reflexek, és a remekül összerakott expozíció kénytelen az előre megírt röppályára állni, ahol már minden auteurösködés ellenére szigorú műfaji szabályok uralkodnak, bonyodalommal, antagonistával, nyomozással, fordulatokkal – és természetesen egy kényszerű megoldással.
Kár érte, mert így a több mint két órára rúgó film egy része így egyszerűen érdektelen, már ha valakit érdekelne másvalami a whodunit örök kérdésén kívül. Ráadásul különösebb (ön)reflexió nélkül történik mindez, eltérően például az ennél azért remekebb Tőrbe ejtve / Knives Out esetétől. Az Amszterdam története a harmincas években játszódik New Yorkban, és az említett expozíció egy már-már rejtőjenőien fekete humorú megbízással indul: két világháborús veteránt alkalmi halottkémnek bérel fel egy állítólag meggyilkolt ex-katonatiszt lánya, akit viszont kevéssel később szintén megölnek, így az orvos-ügyvéd duó akaratán kívül is nyomozni kényszerül – a háttérből pedig egy Amerika-méretű politikai összeesküvés sejlik elő. Capernek érdektelen, korrajznak elnagyolt az Amszterdam, színészközpontú fekete komédiaként működik a leginkább. Hálistennek itt van korunk nagy átalakulóművésze, Christian Bale, akinek tényleg minden megnyilvánulását öröm nézni: enyhén hajlott hátával, habókos mozgásával, kócos hajával, motyogásával, no meg visszatérő poénforrásként működő üvegszemével tökéletesen alkotja meg azt az első világháborús obsitost (Burt), aki feje fölött elrepülni készül a történelem, és akinek a meglévő szemével kellene átlátnia a szitán.
Szerelmi-baráti háromszögük többi tagjáról ez a tökéletesség csak mérsékelve mondható el: Harold Burt bajtársa volt a háborúban, most jólöltözött ügyvéd, akin keresztül a ma már elengedhetetlen kortárs érzékenyítő üzenet is belekerülhetett a filmbe – John David Washington karaktere a két háború közti kor rasszizmusára reflektál, színészként azonban legfeljebb másodhegedűs lehet Bale mellett. De mintha nem is bánná. És itt van Margot Robbie, aki annyira ügyel arcának porcelánszerű, tökéletes rezzenéstelenségére, hogy izma is alig mozdul – nemcsak színészi hozzállásban tökéletes ellentéte Christian Bale mindent beleadó megjelenésének, hanem a karaktere is effélére van fazonírozva: Valerie egyszerre megmentendő és egyszerre femme fatale, egy titokzatos, problémás művész. Ha Burt a nyomorult test, Harold meg az óvatos intellektus ebben a trióban, Valerie maga az érzelmes lélek. Kár, hogy a színésznő arcán mindez alig tükröződik. Vele ellentétben remekel antagonistaként a nemrég felfedezett Anya Taylor-Joy, aki nem átall színészi (öröm)játékot is produkálni, de a többiekre ugyanezek mondhatók el: vannak köztük parádés alakítások (Michael Shannon, Andrea Riseborough), de csípőből megoldott gyorsmunkák (Rami Malek, Robert De Niro) is.
Hogy mitől Amszterdam a címe? Lehet, hogy maga O. Russell is érezte, hogy a rövidsége ellenére a címadó városban játszódó, film eleji rövid flashback-epizód alkotása legérdekesebb és legértékesebb része: a szabadság, a jövő ígérete, az amerikai korlátok (legyenek azok társadalmiak, mint a film cselekményében bemutatottak; vagy filmipariak, mint a film cselekményének a megírtsága) pillanatnyi elfelejtése, az dzsesszes improvizáció, a már-már újhullámos, levegős filmezés efemer érzése. A hely, ahová vissza/el lehet vágyódni, egy már-már mágikus sziget, egy szebb múlt ígérete. Ahol a stílus győzhet az ipar felett.
Ja, és kvázi-megtörtént háttérsztori, amiből a film ihletődött? Alig érdemes említésre, de íme: egy csapat gazdag vállalkozó a Mussolini- és Hitler-félék népszerűségén felbuzdulva (meghiúsult) puccsot tervez Roosevelt elnök ellen a(z egyébként jogosan morgolódó) világháborús veteránok segítségével. Hát ennyi. Történtek furább dolgok is Amerikában, alig másfél éve, a Capitoliumban.
