Egy kapitalista világban, ahol a kínálatnak kell magának keresletet találnia, minden azon múlik, hogyan tudjuk eladni magunkat. A Joy legalább annyira rendezői önvallomás, mint amennyire egy női önmegvalósítás-történet – egyvalami viszont nem: jó film.
„Valami ebből tényleg megtörtént” – ezzel a nyilvánvalóan fricskának szánt felirattal kezdődik az Amerikai botrány, és ez jól tükrözi a film rendezőjének viszonyát a történetmondás és a valóság/valószerűség viszonyához. David O. Russell újra összehozta a Napos oldalhőseit, csak most más felállásban.
Állíthatták már trófeás polcukra a legjobb filmnek járó Oscar-díjat beteg főszereplőről készült drámák producerei megérdemelten is (Száll a kakukk fészkére), és kevésbé megérdemelten (Becéző szavak) is. Az idén nyolc kategóriában jelölt Napos oldal producerei talán nem fognak ennyire örülni, de a (mellék)szereplők egészen biztosan. Szobrocska ide vagy oda: a néző elégedett mosollyal és maradandó filmélménnyel távozhat a moziból.
David O. Russell rendező 1999-ben a Sivatagi cápákkal (Three Kings) gurított nagyot, azóta nem sok említésre méltó munkát tett le az asztalra. A harcos lett a második győzelemmel végződő meccse, és még ha nem is kiütéssel viszi földre a nézőt, a pontozásnál egyértelműen az ő javára billen a mérleg.
A film olyan nyugodt tempóval kezdődik, hogy még véletlenül se derüljön ki: az éppen ábrázolt sivatagban háború dúl, vagy legalábbis dúlt. (A ritmus később úgy megváltozik, hogy szinte húsba vág. A jól megrendezett, profin adagolt csatajelenetek provokatívak, a videoklipjelleg bélyeget nyom, majd kezet fog az alternatívval – valljuk be, ez rettentően jól megy ehhez a mozihoz.)