A megjegyezhetetlen szórendű, szinonimákkal tarkított cím első pillantásra a forgatókönyvíró határidő éjszakáján szült kényszermegoldásának tűnik. Valójában ez Edward Cowart bíró szó szerint idézett jellemzése az idén harminc éve kivégzett Ted Bundyról, Amerika egyik legrettegettebb és kétségkívül legkarizmatikusabb sorozatgyilkosáról. Ted Bundy brutális nőgyilkosságait tekintve valóban találóak rá ezek a szavak, a filmre viszont kevésbé.
Ted Bundy regénybe illő története nagy port kavart a 70-es-80-as évek Amerikájában, és kettős perszónája révén megosztotta a társadalmat. Legalább harminc nőt gyilkolt meg, kétszer szökött börtönből, önmagát védte a tárgyalásán, és kívülről pontosan az ellenkezője volt annak, amit akkor egy sorozatgyilkosról feltételeztek: jóképű, szociális és megnyerő. Rengeteg, mára ikonikussá vált archív anyag készült vele, nem mellesleg az övé a világtörténelem első élő adásban közvetített tárgyalása. Szóval a Bundy-sztori egyértelműen filmre vitelért kiált, amire voltak is próbálkozások, mégsem született igazán emlékezetes alkotás.
Ezúttal a Netflix látott fantáziát benne, Joe Berlingert ültette a rendezői székbe, és a The Ted Bundy Tapes című dokfilmsorozat mellett legyártott egy játékfilmet is, mindkettőt az ő rendezésében. Bundy szerepére a tinisztár skatulyából kitörni kívánó Zac Efron mellett döntött. Egyik választás sem véletlen, hiszen Berlinger dokumentumfilmes életműve dúskál különböző gyilkosok és áldozataik filmrevitelében, Efronért pedig úgy odavoltak a lányok a tévéképernyők előtt, ahogy Bundy-ért is annak idején. A forgatókönyv az ex-feleség Elizabeth Kendall könyve alapján íródott, így a nő szemszögére, belső drámájára is nagy mértékben fókuszál. A Sundance-en debütált film tehát nem klasszikus életrajzi dráma, hanem egyfajta provokatív kísérlet. Bundy és Liz Kendall (Lilly Collins) kapcsolatát véve kiindulópontként, (sokakat felháborítóan) protagonizálja a kíméletlen sorozatgyilkos főhőst. Nem spriccol a szemünkbe a művér, nem látunk gyilkosságot, de még azt megelőző titkos tervezést sem a garázsban. Az alkotói szándék nem lemezteleníteni a megtévesztő gonoszt, hanem épp ellenkezőleg: megmutatni a felszínt, a megtévesztően mindennapi embert, Ted Bundy-t, saját szavaival élve a „normális indiviidumot”. Azt az embert, aki nemcsak saját feleségét, hanem egy egész társadalmat képes volt megtéveszteni.
Egy sorozatgyilkost tematizáló film a gyilkosságok módján túl a mögöttük rejlő psziché működését, az empátia hiányát és az ölés nyújtotta élvezet forrását próbálja feltérképezni. Ezért sem véletlen az olyan sorozatok sikere, mint a Fargo, a Hannibál vagy a Mindhunter. Bellinger filmje vállaltan nem ezt a kíváncsiságot akarja kielégíteni, szándékosan kapargatja a felszínt, de sajnos Efron játéka nem annyira meggyőző, hogy kitöltse a szinte kétórás játékidőt. Emellett fontos szál lehetne a feleség bűnhődése, de részletes karakterrajz helyett csak egy fiatal nőt látunk, aki kétségbeesett tekintettel bámulja a tévét egy pohár whisky mellett. A történelmi jelentőségű tárgyalás és az azt követő kivégzés feszültsége szétoszlik a monotonitásában, és a valóban váratlan fordulat sem igazán hatásos. A néző ellaposodott, már nem egészen fókuszáló tekintetét John Malkovich és az Agymenőkből (Big Bang Theory) ismert Jim Parsons frissítik fel. Rólunk viszont lehetetlen lekaparni előző alakításaikat, és epizódszerepük miatt nincs is elég idejük beleszövődni a diegetikus világba.
Az explicit jelenetek helyett fojtott feszültéggel megteremteni drámai szituációkat jól bevállt szokás. Az eredmény ebben az esetben egy újabb film, amiért azt mondjuk, hogy a Netflixnek érdemesebb lett volna a sorozatoknál maradnia. Az archív felvételek ezzel szemben letaglózó erejűek, Ted Bundy karizmája pixeles VHS-felvételeken is átszivárog, néhány percre a néző is megéli azt a perverz izgalmat, amit annak idején a képernyő előtt ülők. A film dramaturgiájának lapossága és következetlen építkezése még szembetűnőbb az archívok tükrében, és nyilvánalóvá válik, hogy a film feszesebb mozzanatai azoknak a párbeszédeknek tudhatók be, amik valóban elhangzottak Bundy és Cowart bíró között. Az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány tehát nem az a kielégítő Ted Bundy-film, amire sokan várnak, a dokfilmsorozat viszont talán sokkal közelebb áll hozzá.
