Mostanában úgy megszaporodtak a román közönségfilmek, mint az Uber-sofőrök Bukarestben. A Taximetriști is olyan film, amiből tizenkettő egy tucat, viszont teljesen megfelel a célnak: szórakoztat, megnevettet és még egy-két, a romániai társadalmat érintő témáról is szót ejt.
A Taximetriști (Taxisofőrök) a frissen megalakult, magánbefektetési alapként működő Bold Filmstúdió1 első filmje. Az Adrian Nicolae forgatókönyve alapján, Bogdan Theodor Olteanu rendezésében készült film a bukaresti Apollo 111 színházban jelenleg is műsoron levő színdarab adaptációja. A szereplők és az alkotók is ugyanazok, a cselekmény terén viszont történtek változtatások. A kontextus (a színdarabban és a filmben egyaránt) egy bukaresti éjszaka viharos eseményeinek végigkövetése két taxisofőr, Lică (Alexandru Ion) és Liviu (Rolando Mastangos) szemszögéből. Mindketten a román társadalom tipikus alakjai: a visszahúzódó, unalmas kispolgár Liviut a barátnőjével, Victoriával (Victoria Răileanu) való szakítása előtti vergődésben látjuk; a kotnyeles, vulgáris „cocălar” Lică pedig a nagy szája miatt kerül bajba. Csuklóból felsorolja az össze „halott anyás” román káromkodást a telefonba, anélkül hogy tudná, egy fontos ember szeretőjével (Maria Popistașu) beszél. Büntetésből egész éjszaka fuvaroznia kell az őt kétpercenként lehülyéző dúsgazdag nőt.
A taxisofőr és az éjszakai taxizás motívumában rejlő helyzetkomikum és az ezzel járó vázlatos, karcolatszerű karakterábrázolás lehetőségeit már számos film kiaknázta, gondoljunk csak a napokban hetvenet töltő Jim Jarmusch nagyszerű Éjszaka a földön (Night on Earth, 1991) című filmjére, de a román filmek közül is eszünkbe juthat például a Bukarest Non-Stop (București NonStop, 2015). A Taxisofőrök így nem is tud igazán újat mutatni, a cselekmény íve és a formanyelv az untig ismerős, elnyűtt hollywoodi (és nem-hollywoodi) sémák nem túl invenciózus újrahasznosításán alapszik. Az alacsony költségvetés és a rövid utómunka is meglátszik a kissé elfuserált, pontatlan vágáson és a zenei elemek minimális használatán. (Amint azt a rendező a közönségtalálkozón elmondta, a forgatás tizenhat napig, az utómunka csupán négy hónapig tartott.) Mindezek ellenére a film a maga műfaján belül jónak számít: a humora működik, és még a komolyabb jelenetek sem válnak kellemetlenül patetikussá. A karakterek kidolgozottsága sem a legprofibb, mégis tudunk velük azonosulni – erre nagyban rásegít a jól megírt forgatókönyv és a jó színészi játék, ami a színdarabból mentődött át filmbe. A végeredmény egy átlagos, de szórakoztató, melodramatikus elemekkel tarkított vígjáték, aminek gyakran együgyű poénjain a megtelt moziteremben ülők egy emberként tudtak nevetni.
A Taxisofőrök abban hasonlít a többi népszerű új román vígjátékhoz, hogy a globális formát lokális tartalommal tölti fel, ezáltal pedig valóban érdekessé és élvezhetővé válik a helyi közönség számára. A nemrég Netflixre felkerült Teambuildinget (2022) – ami minden idők legnézettebb filmje lett Romániában, az új Avatar-filmet is lekörözve –, a Mirciulicát (2022) vagy a 2019-es Oh, Ramona! című filmeket Virginás Andrea az általa Új Román Komédiának nevezett jelenségről írt tanulmányában így jellemzi: „a globális tömegfilm legnehezebben exportálható, és több kelet-európai ország nemzeti piacán a legkedveltebb műfajon, a komédián belül helyezhetőek el.” Szerinte ezekben a filmekben leginkább az a közös, hogy a „roppant heterogén ország regionális különbségei adta karakter- és helyzetkomikum labdáit ütik le”. Az új román komédiáról tehát elmondható, hogy a romániai társadalmon belüli heterogenitást és az ebből fakadó kommunikációs nehézségeket, szociális egyenlőtlenségeket jeleníti meg humoros, könnyen emészthető formában, ennek köszönhető, hogy helyi szinten ilyen nagy népszerűségnek örvend. Amíg azonban a Teambuilding és a Mirciulică a regionális különbségekre játszik rá, addig a Taxisofőrökben a humor forrása, de egyben a központi téma is, hogy mekkora különbségek lehetnek egy városon belül a különböző társadalmi rétegekből – ha tetszik, társadalmi osztályokból – jövő lakók között.
A film jelenetei csupa olyan szituációból épülnek fel, amelyek a szereplők közti nézetbeli, szociális vagy életstílusbeli különbségekre épülnek. A melegbárba bulizni induló fiatal esete a homofób taxissal; amikor a vulgárisan élénkpiros tréningszettes Lică férfiúi szolidaritást vállal a visszafogott és jólnevelt, de mafla, öltönyös úriemberrel, és együtt várakoznak az utóbbi barátnőjére; a szabadelvű, kacér nagyvárosi lány és a betokosodott, családcentrikus Liviu párbeszéde; vagy amikor a szájhős Licát végre helyre teszi a dúsgazdag, de boldogtalan, ezért rendkívül cinikus nő – mind olyan helyzetek, amelyeknek önmagukban közhelyesek, ám helyi ízekkel megfűszerezve rendkívül mulattatóak. Hiszen hogyne nevetnénk, amikor a látott jeleneteknek kis túlzással mi magunk is lehetnénk az alanyai. A vélemények országában („Trăim în țara părerilor” – mondja a kiégett tévés műsorvezető Licának) ki ne találkozott volna olyan taxisofőrrel, aki két perc alatt ellentmondást nem tűrő hangnemben felvilágosít, hogy mi a helyzet a nagyvilág dolgaival? Ilyenkor az ember jobb híján magában mosolyog, majd jót nevet, amikor elmeséli a barátainak – pláne amikor mindezt filmben mesélik el neki. Hasonló a helyzet Liviu és Victoria szerelmi drámájával is: azért nem válik szirupossá, mert ismerőssége és hétköznapisága miatt könnyen érthető és lehet vele azonosulni. Victoria belefásult egy olyan kapcsolatba, ami fölött a kisemberek életének unalma és a megélhetés állandó kényszere vette át az uralmat, Liviu kétségbeesése pedig végül agresszióba torkollik.
A Taxisofőrök külön figyelmet szentel a román társadalmon belüli egyre növekvő szociális különbségeknek. Ez köszön vissza a film plakátjáról is: „Smekker vagy papagáj vagy?” („Tu ești șmecher sau papagal?”) Ugyanis – ahogy azt a luxusszerető (Maria Popistasu) Licănek felvázolja – kétféle ember van: a smekker (ravasz, minden hájjal megkent), akinek sok pénze van és keveset dolgozik, valamint a papagáj, aki egész életét végigdolgozza kevés pénzért. Olteanu filmje, bár egyáltalán nem újszerű, mégis hiteles és átlátható módon tárja elénk társadalmunk visszásságait. Talán épp azért hiteles, mert ezekre semmiféle megoldást nem akar kínálni, hiszen nem is igazán lehet, ez ugyanis egy igazságtalan rendszer: „a kapitalizmusban nincs lopott pénz, mert valójában minden pénz mocskos” – teszi még hozzá a „smekker” nő. A taxisok is hiába gürcölnek, az Uber-sofőrök, akikből egyre több van, úgyis jobban keresnek. Lică is saját autóra gyűjt, hogy az Ubernek dolgozhasson, de az Uber-sofőrök is ugyanúgy gürcölnek, mint a rendes taxisok, miközben a „smekkereknek” meg se kottyan párezer euró.
1 A stúdió célja, hogy minőségi kereskedelmi filmeket dobjon piacra, és nagyobb közönséget hozzon a helyi filmeknek. Erről bővebben a revistabiz.ro-n lehet olvasni.