2022 rekordév volt a román műfajfilm számára: a Teambuilding, a Mirciulică és más filmek évtizedek óta nem látott számban vonzottak nézőket a mozikba. Ennek a jelenségnek jártunk utána.
A filmek közönséggel való találkozását legalább a bemutatóhoz vezető kampány és a következő szűk naptári év erejéig szükséges figyelemmel kísérnünk, amennyiben recepciótörténeti folyamatokat, ismétlődő sémákat, netán új trendeket szeretnénk beazonosítani. Makrotársadalmi szempontból nyugodt időszakokban ennek nincs akadálya, még a nem professzionális filmkedvelő közönség aktív tagjai is kitartóan foglalkoznak a kérdéskörrel a nyilvános és/vagy zárt kommentszekciókban a közösségi média platformjain. A zaklatott periódusok felvezető ágában, no meg a zavaros években azonban szem elől téveszik – amatőrök és profik egyaránt – a hosszú távú kulturális elemzést, hisz értelemszerűen a maslowi piramis alapjait jelentő testi avagy társadalmi épség szempontjai kerülnek előtérbe. Nem történt ez másképp a 2019-es évvel sem, amely 2023 első hetéből nézve a boldog békeidőket lezáró és a (2020-ban elkezdődött) „hét” szűk esztendőt már csírájában tartalmazó évvé lényegült át. A 2019-ben, különösen annak első hónapjaiban történeteket – nemcsak a filmek recepciója tekintetében – teljességgel elsöpörte az akkortájt tudatosított, emberre is veszélyes új vírus okozta megbetegedések hulláma, majd a 2020-21-es éveket teljességgel meghatározó SARS COV-2 világjárvány, végül pedig a 2022 februárja óta tartó kelet-európai háború(s helyzet).
A négy, vagy néhány évvel ezelőtti filmes jelenségekre, adott filmek és közönségük akkori legendás egymásra találására vonatkozó amnéziánk annyiban érezteti hatását, hogy soha nem látottként, egyediként, a poszt-pandémiás világ mutáns fejleményeiként tekintünk olyan mozzanatokra, amelyek már 2019-ben is teljes pompájukban jelentek meg. Rigurózusan szemlélve, ezeket a fejleményeket valójában az európai uniós digitális környezetben történő, kelet-európai poszt-tranzíciós filmkészítési és filmnézési környezet következményeiként kell definiálnunk. Ezen tételmondatom kifejtése, illetve bizonyítása mentén fogom bemutatni a 2022-23-as moziforgalmazási ún. holiday season (durván a novemberi Thanksgiving/Hálaadás és a karácsonyi ünnepkör vízkereszti lezárása közti időszak) romániai üstököseit, a régóta nem látott méretű hivatalos mozis jegyeladásokat, streaming-óraszámokat és nézettségi helyezést produkáló hazai filmeket. Amellett fogok érvelni, hogy sem gyártási modellben/kultúrában, sem formai-stilisztikai megoldásokban, sem (nézői) fogadtatásban nem egyedi, friss fejleményekről van szó a Teambulding, a Mirciulică, az Oameni de treabă, vagy a Capra cu trei iezi esetében: jellegzetességeik visszavezethetőek az 1989 előtti mintázatokhoz is, de a 2000-es évek eleje óta is több előzményük futott le szemeink előtt a vásznakon, beleértve a 2010-es évek második felét és a ma már nosztalgiába burkolt 2019-es évet is.
Esszém terjedelme és típusa okán nem feltétlenül időrendi, lineáris sorrendben fedem le a gyártási, poétikai és recepciós aspektusokat, hanem inkább a fordított, egyszerűsített logikát követem akkor, amikor a közönséghatást veszem adottnak, és ennek rendelem alá a formai-stilisztikai-poétikai, valamint a gyártási vonásokat is. Hisz ezen írás apropója is tulajdonképp az az össztársadalmi csodálkozás, amelyet a következő kérdésben foglalhatunk össze: miért/hogyan történhetett az meg, hogy a Teambuilding c. film hivatalos nézőszáma jelenleg szinte 1 millió (pontosabban a cinemagia.ro honlap 2023 januári adatai szerint 999 371), abban az országban, ahol a fesztiválsikerek nemritkán 500-5000-es nézőszámot produkálnak a mozikban, és ahol a legkisebbek a mozibajárási adatok a teljes Európai Unióban (alig egyszer egy évben megy el a román állampolgár a moziba)?
Egy román vígjáték lekörözte az Avatart
A Teambuilding című román vígjáték lett minden idők legnagyobb bevételű filmje Romániában.
A követhetőség és a könnyedebb összehasonlítás kedvéért az objektíven nem oly régen volt 2018-2019-es holiday seasonig mennék vissza, amelyre tán mindannyian vissza is emlékszünk, ha felhajtjuk a járvány vastag függönyét. 2018 októberében volt a nemzetközi, majd 2019 februárjában az országos bemutatója az Oh, Ramona! című százperces mozifilmnek, amelyet a Zazu Film gyártott, Cristina Iacob rendezett, és a különféle források szerint hivatalos moziközönsége a 260 000 (cinemagia.ro) és a 300 000 (Mediafax) közé tehető, a bemutató hétvégéjén a legnézettebb film volt Romániában, végezetül négy év elteltével, 2023 januárjában még mindig fellelhető a Netflix romániai kínálatában. Azok számára, akik szakmai okokból is figyelemmel követtük a román(ai) film és a román(iai) közönség hihetetlenül izgalmas kapcsolatát, az Oh, Ramona! 2019 februári szárnyalása valóban új jelenségként értelmeződött, még akkor is, ha nézőszámára volt már legalább egy hasonló példa a rendszerváltás utáni időszakból, és a rendezője korábbi filmjeit ismerve a gyártási modell és a a stilisztikai jellemzők is is némiképp ismerősnek voltak minősíthetőek. 2002-ben került ugyanis a romániai mozikba a Garcea și oltenii című, az amerikai Sam Irwin által rendezett pikareszk(?) komédia, amely 289 000-es hivatalos nézőszámával a legnagyobb hazai közönséget mondhatta magáénak 1989 után – és ezt nem múlta felül, sőt meg se közelítette egy román(ai) film se az Oh, Ramona 2019-es megjelenésig.
Amerikai pite a román mikróból – Cristina Jacob: Oh, Ramona!
Az Oh, Ramona! az ízléstelen amerikai tinifilm kisiklott román másolata, amelyben a rendező megbocsáthatatlan hibája az, hogy félrereprezentálja célközönségét és olyan helytelen elvárásokat meg ideálokat hirdet, amiknek nem csak lehetetlen, de hiba is lenne megfelelni.
Filmtörténeti léptékben mérve fontos hozzátenni, hogy az 1945-1989 közti kommunista román filmgyártás több olyan filmet is készített, amelyeknek többmilliós nézőszáma volt. Ezek elsősorban az 1960-1970-es évek fordulóján készített történelmi látványfilmek voltak, és az audiovizuális piacon elfoglalt monopol-helyzetük, illetve a kommunista kulturális stratégia szervezett mozibajárási kampányai biztosan felfele torzították a nézőszámaikat. A 2000-es évekre a román mozifilm ázsióját értelmetlen is a megelőző rendszer csúcsteljesítményeihez mérnünk, annyiban fontos ezeket megemlíteni, hogy a kulturális emlékezetünkben élnek a kiugró, magas nézőszámok, mint amelyek nem teljesen lehetetlenek és elérhetetlenek a román film és közönsége vonatkozásában. E tekintetben úgy a 2002-es Garcea si oltenii és a közönsége találkozása, mind a 2019-es Oh, Ramona! és a közönsége talákozása, végezetül pedig a 2022-es Teambuilding és a közönsége találkozása amolyan aha-pillanatokként (is) jellemezhetők amatőr és professzionális értelmezői körökben/kánonokban egyaránt. Sikerülhet, tehát sikerült is hazai nézőszám-rekordot dönteni, a kérdés inkább az tehát, hogy miért pont ezeknek a címeknek, és miért pont akkor/ekkor?
Az Oh, Ramona! talán tipikusabb példája a román mozifilm sikerének, mint akár a Garcea și oltenii, vagy a Teambuilding, amelyek viszont egymáshoz hasonlítanak jobban, miközben természetesen sok vonáson osztoznak Cristina Iacob 2019-es filmjével (is). Mire a rendezőnő és gyártócége, a Zazu Film eljutottak ehhez a mérföldköhöz, túl voltak a szintén igen sikeres Selfie (2014) és Selfie 69 (2016) című filmeken, amelyek a Garcea óta először lépték túl a hivatalos 100 000-es hazai nézőszámot – és ennek a ténynek a fontosságát talán most már nem kell bizonyítani a fentikeben jellemzett romániai mozifilmes piacon. Iacob interjúkban is megfogalmazza, hogy adva lévén a román állami filmtámogatás objektívnek és átláthatónak nehezen nevezhető rendszere – a CNC/Román Nemzeti Filmközpont pályázati rendszerén keresztül/és annak ellenére –, számára pályája kezdetétől világos az, hogy a román filmek költségvetési szerkeztében az ún. állami/CNC támogatás mellett jelen kell lennie a magán, avagy az államitól független tőkének is. Ezért is hozza létre Iacob 2011-ben a filmgyártó cégét, és von be befektető üzletembereket és tévécsatornákat, szponzorokat, marketingfelületet keresőket, sztárokat, celebeket és influenszereket a filmjei gyártási struktúrájába. Miközben persze mindig pályázik a CNC-hez is, hisz ez egyfajta pedigrét ad azért a filmeknek, mint ahigy történt az a 2014-es Selfie-vel is, amely mintegy 180 000 eurós állami támogatásban részeseült – de ugyanez a bravúr már nem jött össze a 2019-es Oh, Ramona!-val.
Ez utóbbi tehát a CNC-tól és a román állami támogatástól független, „poszt-1989-es” román film egyik fontos példájaként írható le, akárcsak egy másik, a boldog pre-pandémiás régi időkben ottfelejtett román sikerfilm, a 2016-os Două lozuri. Paul Negoescu teljes egészében magánbefektetésből elkészült komikus remake-je ugyancsak emlékezetes 127 000-es nézőszáma miatt is. A fenti adatokat összegezve látható, hogy a 2010-es évek folyamán pályára lép az a román filmkészítő kohort, akik számára nem a CNC/Román Nemzeti Filmközpont jelenti az egyetlen pénzforrást filmjeik elkészítéséhez – mert generációs, ízlésbeli és erőforrás-szűkösségi okokból sem tagjai sem a posztkommunista (Pintilie and co.), sem az ún. román újhullámos (Puiu and co.) művészfilmes hálózatoknak. Filmakadémiai (Iacob, Negoescu) avagy egyéb előadóművészeti, esetleg társadalomtudományi képzésük van (pld. Matei Dimának, a milliós nézőszámú Teambuilding társrendezőjének színészképzéses amerikai BA és MA diplomája is van), egyértelműen a digitális érában nőttek fel, részei a tömegkultúrának és filmeket szeretnének készíteni a román nyelvű/romániai közönségnek, meg a világban szétszóródott diaszpórikus román származúsúaknak is. Ne felejtsük el, hogy becslések szerint a rendszerváltás óta legalább egy horvátországnyi (majdnem négymillió), de az is lehet, hogy egy dániányi (öt és fél millió) román állampolgár emigrált végleg vagy időszakosan az országból.
Megengedhetetlenül felületes, de a jelen esszében mégis szükséges és felvállalt általánosításokban talán így – avagy így is – leírható az a román, CNC-től független romániai gyártási kontextus, ahonnan a 2022-23-as évek fordulójának említett sikerei megszületnek. Annyiban egyfajta origót képeznek e tekintetben Iacob filmjei, hogy esetükben még ott a CNC-pecsét is (mint a 2014-es Selfie-nél), vagy legalább létezik a remény, hogy akár ott is lehetett volna a hivatalos romániai filmgyártás jóváhagyó gesztusa (az Oh, Ramona! esete) – ám a Paul Negoescu vagy az Alex Coteț és Matei Dima neveihez köthető, késő 2010-es, kora 2020-as mozifilmeknél (Două lozuri, Oameni de treabă, illetve 5Gang: Un altfel de Crăciun,Teambulding) már ez sincs meg. Apró(bb) filmgyártó cégek, magánbefektetések a forrásai e filmek költségvetésének – és bár a „függetlenfilm” bejáratott kategória a filmtörténetben, posztkommunista anomália, hogy Romániában a legnagyobb nézőszámot elért tömegfilmeket kell a hivatalos állami támogatástól független filmeknek neveznünk, amelyekben nyoma sincs a művészfilmes, netán avantgárd esztétikának.
És ezennel el is érkeztünk a 2014-es Selfie-től (Iacob) a 2016-os Două lozuri-on (Negoescu) és a 2019-es Oh, Ramona!-n (Iacob) kereszül a 2020-as Miami Bici-ig (Jesus del Cerro rendező, ill. Dima mint főszereplő, Alex Coteț forgatókönyvíró), illetve a 2022 végi Mircuilicáig (Cristian Ilișuan, Mircea Popa), az Oameni de treabă-ig (Negoescu) és Teambuildingig vezető (Alex Coteț forgatókönyvíró és társrendező, Dima, illetve Cosmin Nedelcu társrendezők) korpusz dominánsnak tekintett esztétikai-formai-stilisztikai-poétikai vonásaihoz, amelyek a gyártási aspektusoknál is nagyobb port vernek fel. Nevezetesen, hogy nem kapcsolódnak a román újhullámos művészfilmes esztétikához, nem is a kommunizmus történelmi látványfilmjeinek az örökösei, hanem a globális tömegfilm legnehezebben exportálható, és több kelet-európai ország nemzeti piacán a legkedveltebb műfajon, a komédián belül helyezhetőek el.
No de milyen komédia is lenne ez, amelyik kirajzolódik a 2010-es években pályára lépett román függetlenfilmes, digitális szociális média meghatározta, és tömegkultúrába tagozódó generáció alkotásaiból? Nem a cinikus, intellektuális, netán fekete humor a fő alkotóeleme ezeknek a komédiáknak – mégha számos mozzanat, poén és helyzet ekként is jellemezhető –, nem is a nyelvben, kultúrában kódolt, memetikus áthallások, parodisztikus ferdítések a domináns jellemzői – bár számos ilyen instanciát is azonosíthatunk, különösen, ha járatosak vagyunk a kortárs román audiovizuális tömegkultúrában –, hanem e roppant heterogén ország regionális különbségei adta karakter- és helyzet-komikum-labdáit ütik le (némi képzavarral élve). Az Új Román Komédia ezt ráadásul egy olyan narratívával spékeli meg, amelyet rajtuk kívül senki se kínált fel ily koherens és elérhető formában Románia állampolgárainak: itt a kommunista tervgazdaságból és prűd szocreál kultúrából a kapitalista piacgazdaságba és vulgáris poszt-szocreál kultúrába való átalakulás történetére utalok. Hogy ez utóbbit nehezen lehet megvalósítani a szoft pornográfia mára szintén mainstreammé lett összetevője nélkül, nos, ez szinte magától értetődő, annál is inkább, mert egy még mindig erőteljesen vallásos, ortodox kultúrájú országról beszélünk.
Lezárásképp a Coteț-Dima-Nedelcu trió által írt, rendezett és producerként is jegyzett Teambuilding című filmet helyezem bele az Oh, Ramona!-val kezdődő keretbe. A történet főhőse az anyámasszony katonája, jóindulatú Emil, aki épp egy szakításon van túl, merevedési problémával küzd, és egy kölcsönök és részletek mediálásán fáradozó multicég al-középvezetője. A remélt előléptetés helyett lefokozzák – avagy, ahogyan a filmben fogalmaz az autoriter, cinikus főnöke, vízsszintesen léptetik elő. A szétesett, unott, lusta munkatársakból álló, gyakorlatilag a raktárból üzemelő call center vezetője lesz, és ezen minőségében neveznie, nevezniük kell a cég éves csapatépítő találkozójára, ahol szakítópróbára is sor kerül. Amennyiben nem nyerik meg végre a versenyt, a call centert bezárják és mindenkit szélnek eresztenek, Emilt is beleértve.
2023 január 5-iki, az Adevărul portálon olvasható interjújában Alex Coteț forgatókönyvíró (a Bukaresti Egyetem angol nyelvű politikai tudományok szakának végzettje, amúgy reklámszöveg-író és videóklip-rendező) azt nyilatkozza, hogy saját és ismerősi köreik személyes tapasztalatait írta bele a forgatókönyvbe, már ami a multis környezet sajátosságait és főleg visszásságait illeti. Ezek között számos annyira abszurd is akadt, hogy elálltak a megfilmesítésüktől, az elkészült film viszont meglehetősen hű korlenyomatnak is tekinthető. A román nyelvű YouTube és a többi közösségi médiafelület máris tele van a filmből származó vizuális, nyelvi és helyzeti poénokkal, tanúságképp, hogy a multinacionális munkakörnyezetbe való betagozódás valamelyik állomása, formája jól ismert a román állampolgárok számára: majd’ mindenikük takarított már ilyet, szállított már ilyennek, látogatott már meg ilyet, dolgozott call centerben avagy egyéb, magasabb végezttséget is igénylő beosztásokban. A csillogó-villogó letisztultság és átgondoltság, amely a multi-kulti-környezetet jellemzi – és itt nem csak a bankokra, vagy reklámcégekre gondolhatunk, hanem a magánegészségügyi intézményekre vagy az ilyen stilisztikai aspirációkat kergető fodrászatokra, borbélyszalonokra is – azonban igen távol áll a romániai állampolgárok nagy részének mindennapjaitól. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy legtöbbünk esetében valóban a nagy sikerű Apple+ sorozat, a Severance alaptapasztalatával ér fel az otthoni, származási mikrokörnyezetünk és a multik letisztultsága közti ingázás: teljességgel le kell vetkőznünk azt, akik estétől reggelig vagyunk, ahhoz, hogy reggeltől estéig létezzünk avagy teljesítsünk ezekben a csúcskörnyezetekekben.
Coteț és társai filmjében Emil és a call center munkatársai képtelenek erre a szétválasztásra, a lelkük mélyén kisközösségi, rurális értékrendű, nacionalista emberek, akik a multik világát visszabeszéléssel, ellenkezéssel, humorral, égbekiáltó lustasággal és vulgaritással trollkodják végig. A teambuildinges hétvége a hegyekben – a román tömegkultúrában oly központi helyet betöltő, a főváros Bukaresttől bő két óra autóútra lévő Prahova völgyében, a Kárpátok kanyarulatában – elhozza a multis gőzkieresztés és a román kisember zabolátlanságának hibridjét, és itt már variációkat is kap a kedves néző. Másképp partizik és próbál az etikátlan csapatépítő próbákon nyerni ugyanis a bukaresti call centeres csapat, a moldovai könyvvizsgáló csapat, az olténiai (talán) beszerző csapat, és a erdélyi/kolozsvári (talán) marketing(es) csapat. A romániai kapitalizmus látszólagos nyertesei ebben az allegóriában a nyugatosodott, trendi – vegán, jógázó, öko-tudatos -, jólöltözött, professzionális erdélyiek, vesztesei a matarészeg, füvező, kokainozó, képzetlen, artikulálatlan oltyánok, a meccset a pályaszéléről figyelik a szó szerint feminizálódótt, butácska, könnyen megkapható, jókedélyű moldávok, ám a trófea végül a bukarestiekhez kerül – mert bennük őszinték az emberi érzések és komolyan veszik a románságukat is.
A „régiók Romániája” az összes többi 2010-2020-as román filmben is kulcskérdés, dramaturgiailag és humorforrásilag egyaránt: a főszereplők csapata szinte mindig utazik, hegyekből tengerre, városról falura, avagy fordítva – a Selfie-filmek, a Teambuilding, a Mircuiulică is jó példák erre. Az eltérő szokás- és viselkedés-módok artikulálása, a főszereplő(k) ezekkel való ütközése valahányszor katalizátorként is működik nemcsak a cselekmény szintjén, hanem a szereplők alakulása tekintetében is. A széttartó, heterogén utakat, társaságokat és történéseket mégis összerántja a centrum képzete – amely általában Bukarestet fedi, de mindenképp a kiszámíthatóan nyugati, urbánus struktúrát.
Három további fontos összetartó elem jelzésével zárnám esszémet. Az alpári humor és a vulgáris szexualitás egyfajta kötőanyagként gondolható el – és ez a kortárs román független komédiának az a vonása, amely a legkomolyabb kritikát kapja napjainkban, és a legvehemensebb ellenállást váltja ki az amatőr és professzionális filmértelmezőkből egyaránt. Nem tisztünk ezt minősíteni, azt hiszem, de ezen vonások léte teljesen szándékolt, az alkotói közösség tagjai nyilatkoznak arról, hogy a kommunista tabusítás és a posztkommunista polkorrektség ellenében pozicionálják diskurzusaikat, filmjeik diskurzusát. Az angol nyelv szinte mindent beburkol – az Oh, Ramona! teljesen angol nyelvű is, román feliratozással, de a Teambuilding is telis-teli van angol szavakkal, mondatokkal, bonmot-kkal, mintegy jelezve, hogy napjaink kelet-európai tömegkultúrájának nyelve az internet nyelve egyszersmind. A filmek erejét pedig nemcsak a bennük bemutatott fiktív világok adják, hanem az, hogy a alapanyagok, az alkotók, a fiktív karaketerek akár jól ismertek a román(iai) közönség számára: irodalmi adaptációk, vloggerek, stand-up komikusok, popsztárok népesítik be ezeket a filmeket. (Neo)realizmus, low-budget, csináld magad attitűd – az eleddig művészfilmesnek gondolt készlet ezúttal tömegfilmet eredményezett.
