A 90-es évek közepén, egy kisvárosi filmklubból kijövet, kamaszfejjel azt hittem, hogy a Roncsfilm idővel értelmezhetetlenné válik. Tévedtem.
A rendszerváltást, mint össztársadalmi élményt rendszerint múlt időben emlegetjük. Lezárt idejű főnév. Lezajlott, megcsináltuk, kész. Ez most a dolgok állása, és ez lesz, örök időkig. Rendszerváltásra tehát immár semmi szükség. A történelem annyira lelassult – így érezzük –, hogy többé már fel nem gyorsulhat, nem lesz és nem lehet más, semmi szükség egyébre. Nekünk nem kell, unokáinknak sem kellhet. A határok s a politikai alaphelyzetek befagytak, hiszen erre, ami most van, ment ki az egész játék, ősök egész gyűjteménye ezért dolgozott. Az éppen élők illúziója ez, a cseppenként elcsorduló időt cseppenként regisztráló egyének alulnézete.
A 90-es évek közepén, egy kisvárosi filmklubból kijövet, kamaszfejjel azt hittem, hogy a Roncsfilm idővel értelmezhetetlenné válik. Hogy elmúlik a hajnali obligát szeszbelövések kényszere, s a nyomoronc identitások ha nem is töröltetnek el teljesen, de kikozmetikázva, szalonképesebb formában szembesülünk majd velük a külvárosi presszók környékén. Dehogy, hiszen presszók sem lesznek. A régit felülíró rendszer s az idős helyébe lépő ifjú generáció minden egyébbel együtt azokat is vakító tisztaságú, esztétikában és szolid erkölcsösségben fürdetett irodalmi kávéházakra cseréli, ahol két féldeci között nem harsog majd reklám, mert nem lesz szükség sem féldecikre, sem tévére a kocsmában. Jól élünk majd, és eltartott kisujjal teázgatunk egy szépirodalmi mű fölé hajolva a sűrű süket csendben. Mindannyian. Tévedtem.
Sánta Gizi, Kapa, Joó Géza, Halászék, Rózsáék, Hajnalka, a házmester Béla, Ádám és Lajos mind a Gólya presszó és a Szigony utca 24 tandemjében élnek, s amikor nem egymást püfölik, olyankor isznak, vagy kártyáznak, vagy dugnak. Cselekedeteik rendszerint dühből vagy szeszmámorból fakadnak, kivéve Sánta Gizit és Kapát, utóbbi ugyanis nem iszik, de kártyázik, viszont lazán belemártja kilenc centiméteres élhosszúságú, bolgár gyártmányú bicskáját a Gizi lapockájába, mivel Gizi éppen elhagyná. A tömegverekedések és késelések oka nem több rendszerint egy elejtett paradicsomnál, egy eldobott ribizliboros flaskánál, fizetésképtelenségnél, vagy éppen egy molotov-koktéllal felgyújtott kártyaasztalnál. Majd' mindenki részeg mindig. A falakról lemondóan potyog a vakolat, Sánta Gizi gyakran a szemétbe szédül, Béla, a házmester túszul ejti a feleségét és szétbaltázza a berendezést, mindegy miért, s a rendőrök napirenden kiszállnak a Szigony utca huszonnégybe. Szimbolikusan a rendszerváltás pillanata ez, rögzített a helyszín, de az idő és erkölcs járataiban állandóan eltévedünk. Nem tudni, két történetdarabka között mennyi idő telt el, érvényesek-e még a kapcsolatok, ki kit gyűlöl vagy dug éppen, viszont tisztán látszik, hogy az élet harcában mindannyi felvonuló ember vesztes. Vagy az-e vajon?
A késő Kádár-kort felváltó korai piacgazdaságot egyedül a folyton-folyvást harsogó reklámok jelzik, semmi más. Míg Berlinben éppen csákánnyal döngetnek egy falat, a Gólya szomjas törzsvendégei is végrehajtják a maguk szimbolikus forradalmát, s a hajnali féldeciért bedöntik a grund falát, így állandó szabad átjárásuk nyílik a józanságból a mámorba. Grunwalsky Ferenc kamerája mindig srégen rögzít, a dőlő szögek is egyfajta lecsúszottsággal mérik a keretezett közerkölcsöt. Az egykedvűen nyomorult, szinte már büdösen párálló milliőben fülledt erotika csapong észvesztően és felszabadítón, dús keblek és kígyózó hátak nagyközelije tisztítja időnként a képi megoldásokkal ecetesre savanyított lúzerséget.
Szomjas György és Grunwalsky Ferenc 1992-es filmje öröknek bizonyult, legalábbis az elmúlt negyed évszázadban. Jóllehet értelmiségi reflex mindenben a társadalomkritikát keresni, de a Roncsfilm naturalizmusa, a gúnyos szűrőn keresztül ábrázolt nyomor az értelmező kezére játszik. Igen, itt, kérem, társadalomkritika fut, akkor is, és főként akkor, mikor a börleszk mókázó kacsintásai ironikus attitűdre kényszerítik a nézőt. Azonban a mediális keresztutalásokkal kaotikusan szervezett elbeszélésmód, a rendőrségi tanúvallomás szemantikai regiszterében megszólaló hősök, a suta szolarizációval preparált képek és a végén Puci, a disznó körül, a disznó szubjektív perspektívájából tekintett éhes-agresszív csoport mintegy a néző áldozathozatalát, tehát az értelmezési keretek kibővítését kívánja. Az egyszerre naturalista és egyszerre expresszionista Roncsfilm egyedülálló a magyar fimtörténetben, s míg zsigeri szinten a nyomoron borzadunk és röhögünk, intellektuálisan a felrobbantott narratív sémák esztétikai mélyértelme ejt ámulatba. Tar Sándor, Móricz, József Attila, Rejtő és Kassák egyszólamú csettintése csendül.
