Folytatná a Roncsfilmet Szomjas György, aki jelenleg a Roncsfilm Kettő előfilmjére gyűjt pénzt közösségi finanszírozásban. Az alternatív filmezés régi barátjaként szeretne független maradni, de azt vallja, oda kell pályázni, ahol pénzt osztanak. A Filmtettnek adott interjújában arról is mesélt, hogyan élte meg a rendszerváltást, miről beszélt Aczél Györggyel telefonon, és hogyan született meg a Roncsfilm roncsstílusa.

Szomjas György

Most jött el a Roncsfilm Kettő ideje?

Jó dolgoknak szívesen nézem meg idővel az új oldalát. Az életemben most jött ki úgy a lépés, hogy a Roncsfilm Kettővel tudok foglalkozni, nem függetlenül attól, hogy most hallottam a crowdfundingról. Régi barátja vagyok az alternatív filmezésnek, és a Roncsfilm Kettő és A Gólya és a vellnessz disznó előkészítését is társadalmi finanszírozásban szeretném megoldani. Gyűjtjük a történeteket, mint a Roncsfilmhez, aminek az epizódjait újságcikkek, például A disznó felröpült, a Túszejtés a Szigony utcában, vagy a Kutyauszítás macskakövön alapján írtam, és ezekből a történetekből fogjuk összerakni a forgatókönyvet. Ehhez persze idő kell és pénz, és amíg az összegyűlik, megkértem a barátaimat, meséljenek a Gólyában a mai világra jellemző történeteket. A második fordulóban én adok nekik sztorikat a gyűjteményemből, amiket elmondanak egy fröccs mellett a kamerának, és ezeket belehelyezzük a Gólya életébe, ahol koncertek mellett olyan események is zajlanak, mint a láthatósági mellény szépségverseny. Ezekből a felvételekből fog összeállni a Roncsfilm Kettő előfilmje, A Gólya és a vellnessz disznó, ehhez gyűjtünk most pénzt az Indiegogo oldalán.

Eddig 255 dollár, kb. 70 000 forint gyűlt össze. Milyen összeggel lenne elégedett?

Ha nagyon megszorongatnak, pénz nélkül is tudok forgatni, mert az operatőr és a színészek talán eljönnek barátságból. De abban reménykedek, hogy a Roncsfilm Kettő jó hívószó, és akad támogatója. Csalódott leszek, ha nem sikerül megcsinálni.

Miért nem pályáznak a Médiatanácshoz A Gólya és a vellnessz disznóval, illetve a Filmalaphoz a Roncsfilm Kettővel?

A Médiatanács eddig hat pályázatomat utasította el, úgyhogy az nem járható út számomra. A Filmalapnál kaptam támogatást, Savanyú Jóskáról írunk egy betyárfilmet Cserna-Szabó Andrással. Nemsokára elkészül az első változat.

Akkor nincs elvi kifogása az ellen, hogy a filmalaphoz pályázzon.

Kifogásom az egyablakos rendszerrel szemben van. A Filmművész Szövetség [aminek Szomjas György elnökségi tagja – S. T.] szerint többablakos rendszerre van szükség, mert nem jó, ha nem lehet máshova pályázni, ha az egyik becsukódik. Ezt a véleményünket továbbra is fenntartjuk, de egyébként ott kell pályázni, ahol pénz van, és ahol filmet lehet csinálni.

Dolgozott a fősodorral szembemenő kísérleteknek otthont adó Balázs Béla Stúdióban, és hosszú évekig vezette a Kőbányai Amatőr Stúdiót. Fontos önnek a függetlenség? Létezhet egyáltalán teljes függetlenség Magyarországon?

A Kőbánya Stúdió az volt. Időnként a Pataky Művház igazgatója leszúrt bennünket, hogy milyen szörnyű filmet csináltunk már megint, de senki nem szólt bele a dolgainkba. Én mindig azt mondtam, hogy ez egy amatőr stúdió, itt mindenki azt csinál, amit akar, és senki ne várja, hogy én mondjam meg, hogyan kell filmezni. Mindenki csinálja úgy, ahogy tudja, aztán beszélgetünk. Először a témáról, aztán a muszterről, majd a végeredményről. De ez már a 80-as évek volt, egy viszonylag laza időszaka az előző rendszernek. A BBS-ben egy keményebb időszakban, a 60-as évek végétől a 70-es elejéig dolgoztam, de csak utólag látom, milyen jó dolgunk volt ott. Egy kis, zárt körön belül szabadságot élveztünk. A vezetőséget demokratikusan választottuk, és abba sem szóltak bele, mit csinálunk a rendelkezésünkre álló kerettel. Aczél, akivel egyébként csak egyszer, egy balhénk miatt kerültünk kapcsolatba, úgy gondolta, a fiatal filmeseknek is lehetőséget kell adni, hogy kipróbálják magukat. A cenzúráról persze gondoskodtak. A Filmfőigazgatóságon tartottak egy vetítést, amire se az alkotókat, se a stúdió vezetőségét nem hívták meg, és az elvtársak eldöntötték, a három forgalmazási kategória közül melyikbe sorolják a filmet. Hogy betiltják, szabadon forgalmazhatják, vagy társadalmi forgalmazásba küldik, azaz moziban nem, de klubokban vetíthetik. Természetesnek vették, hogy mind a három kategóriába eshetnek filmek, és azért sosem vettek elő minket, hogy miért csinálunk olyan filmeket, amiket nekik be kell tiltani.

Játékfilmrendezőként is meg tudta őrizni a függetlenségét?

Tudtam, hogy nem szabad politikailag kényes témákat bolygatnom, mert nincs rá terem. Így bizonyos értelemben független tudtam maradni. Senkit nem érdekelt ugyanis, mi történik egy betyárfilmben. Azt meg, hogy áttételesen miről szól, vagy értette valaki, vagy nem.

A Rosszembereknél sem értették? A 19. században, de mégiscsak egy forradalom után játszódik a betyártörténet, akár 56-ot, akár 68-at bele lehet látni.

Én beleláttam, de ők kalandfilmnek gondolták. Sokkal egyszerűbb volt számukra, ha nem lett balhé egy filmből, mert az nekik is munkát adott. Amit át lehetett engedni a cenzúrán, azt átengedték. A Kopaszkutyából azért lett balhé, mert a lemezgyáriak megpróbálták betiltani a filmet. A filmes górék nem tudták, ki az a Schuster, ki az a Hobo. Ők azt gondolták, csinált a Szomjas két népszerű filmet betyárokról, hadd csináljon egyet a fiatalokról is. De a lemezgyáriak azt hitték, balhé lesz a filmből, és a fiatalok feltépik majd a széksorokat a moziban. Hiába volt már húsz éve rockzene Magyarországon, az elvtársak nem láttak még rockkoncertet, nem tudták, hogy a rockzene élőben százszor hatékonyabb.

Ekkor beszéltem Aczéllal telefonon. A ’71-ben disszidált Herskó János, akinek asszisztense és tanítványa voltam, akkor jött vissza először Magyarországra, amikor elkészült a Kopaszkutya. Megnézte a filmet, de nem értette, mi a probléma. „Miért nem beszélsz az Aczéllal?” – kérdezte. „Nem vagyok én vele beszélő viszonyban” – mondtam, de azért írtam neki egy levelet, hogy: „Kedves Aczél elvtárs, ez csak egy ártatlan film a fiatalokról, mindjárt itt a nyár, muszáj lenne bemutatni.” Próbáltam elbagatellizálni a dolgot. Egyik reggel csöng a telefon, és szól a titkárnő nagy komolyan, hogy „Szomjas elvtárs? Aczél elvtárs kíván önnel beszélni.” „Nem láttam a filmet” – kezdte Aczél, akinek ez volt a taktikája: sosem lehetett tudni, látta-e a filmet vagy sem, „de a munkatársaim úgy tájékoztattak, hogy bemutathatjuk a filmet.” „Nagyszerű, Aczél elvtárs – mondtam –, higgye el, nem lesz belőle semmilyen balhé.” Az volt a szerencsém, hogy tényleg nem lett: a szolnoki ifjúsági filmnapokon premier előtt vetítették a Kopaszkutyát, és minden rendben ment. Én pedig tudtam erre hivatkozni azok előtt, akik attól féltek, hogy a fiatalok feltépik majd a széksorokat a moziban.

A rendszerváltást hogyan élte meg?

A filmszakmában a rendszerváltás már a 80-as években megtörtént. A stúdiókban addigra gyakorlatilag önkormányzati rendszer működött. Adódtak balhék, de csak két-három évente született olyan film, mint az Álombrigád, amit betiltottak. A rendezőket és dramaturgokat tömörítő stúdiótanácsok átbeszélték a filmeket, nem lehetett fejjel menni a falnak. Nem csináltunk olyasmit, amiről tudtuk, hogy baj lenne belőle. Közben a légkör is enyhült, Szabó B. István, majd Kőhalmi Ferenc lett a filmfőigazgató. Ők már engedékenyebb emberek voltak. Nem véletlen az se, hogy 1990-ben megalakult a Filmalapítvány, mert már a 80-as években tudtuk, hogy egy új rendszert kell létrehoznunk. És létre is hoztuk: nekünk nem volt szükségünk 8–10 év átmenetre.

1989-ben is forgatott egy filmet, a két prostituáltról szóló Könnyű vért.

Utólag jöttem rá, voltaképpen miről szól az a film. Arról, hogy ezek a lányok ki akarnak törni, osztályt ugrani. Bizonyos értelemben minden filmem a kitörésről szól. Az ország is kitört éppen a helyzetéből, de a filmszakmában nem volt hirtelen az átmenet, mert kiépítettük már korábban az autonómiánkat. Drukkoltunk, hogy változzanak a dolgok, néhányan még a politikába is belefolytak, de minket érzelmileg nem rázott meg annyira a rendszerváltás.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy bár elmentek az oroszok, és itt a szabadság, az emberek mégis kést szúrnak egymás hátába. Ezért is született meg a Roncsfilm mottója: Mi van, ha győztünk? Más ötletünk is volt: Mindenki mindenki ellen, Csúfak vagyunk és gonoszak, Az évszázad éve. Erre az évre utalva raktunk be egy híradórészletet a berlini fal ledöntéséről. Amire rímel, hogy a munkások is ledöntik a falat, amikor nem kapják meg a reggeli felesüket, mert zárva a kocsma. Nagyon neki tudnak indulni a magyarok, ha nem jutnak hozzá a reggeli feleshez.

Hogyan dolgozták ki a Roncsfilm roncsesztétikáját?

Én az esztétikában is a függetlenséget keresem. Ki akartam lépni a hollywoodi sablonokból, mert az is egyfajta kötöttséget jelent. Az amerikaiak nagyon odafigyelnek rá, hogyan veszik fel a filmeket; Hollywoodban se lehet ugrálni, csak néhány embernek. Halász Misivel, a Rosszemberek és a Kopaszkutya operatőrével vezettük be a csálé fogalmát, aminek az a lényege, hogy kicsit máshol van a dolgok középpontja, nem ott, ahol megszoktuk. Figyelmeztetni akartuk a nézőt, hogy nem az ablakon néz ki, hanem egy filmet lát. A feliratokkal vagy a színváltással is azt akartuk elérni, hogy más szemszögből nézzen a képre. De a képeket már a Roncsfilm előtt is roncsoltuk, kifejezetten merész volt például, hogy a Könnyű testi sértés félig színes, félig fekete-fehér volt. Akkoriban ez még nem számított bevett megoldásnak.

Godard inspirálta?

Egyik fő mesterem. De neki is a korai filmjeit szeretem, amikben még volt történet. A hülyéskedés csak a történethez képest poén. Ha csak hülyéskedsz, az már túl sok a jóból.

Mennyi az improvizáció a Roncsfilmben?

A legtöbb jelenet meg volt írva. Ha jól emlékszem, csak azt a jelenetet improvizáltuk, amikor Szőke András eszi a levest, és az életéről beszél. „Rossz kedved van, beszélj, amiről akarsz” – ennyit mondtam neki.

A szállóigévé vált „A Béla én vagyok!” is az ő leleménye?

A jelenetnek az a része, amikor jönnek a rendőrök és az orvosnő, meg volt írva. Csak a levesjelenet improvizált, ami szerintem az egyik legjobb pontja a filmnek. A legjobb dumákat egyébként a bírósági papírokból írtam ki, miután lenyomoztam az újságban olvasott eseteket. Innen jött az ötlet, hogy a szereplők néha úgy szólaljanak meg, mint a riportokban. Ez is az elidegenítés egyik formája, kizökkent kicsit a történetből.

Szőke Andrásnak, Badár Sándornak, Mucsi Zoltánnak az egyik első filmszerepe volt a Roncsfilm. Hol talált rájuk?

Szőkére és Badárra a Kőbányai Stúdióban. Szőke akkor került fel Budapestre szobafestőként, majd mozitakarítóként dolgozott. Filmet is terveztünk ezzel kapcsolatban, forgatott éjszaka a körúti Híradó moziban. Ő hozta le a Badárt, aki akkor még forgalmista volt a szentesi állomáson. A Kőbányai Stúdióban kezdtek filmeket csinálni, így kerültek be a Roncsfilmbe is. Mucsira a Grunwalsky Feri hívta fel a figyelmemet. Később Mucsi vezetett el Scherer Péterhez, aki a Gengszterfilm előtt nem játszott filmekben. A híres Kapa-Pepe páros tehát nem Jancsónál, hanem nálam, a Gengszterfilmben állt össze először. Jancsónak is Grunwalsky ajánlotta őket, mert neki is ő volt az operatőre.

Már a Könnyű testi sértésben és a Könnyű vérben is a Gólyába jártak sörözni a szereplői.

Az a furcsa, klinkertéglás épületkomplexum a Könnyű testi sértésben a Szigony utca és a Práter utca sarkán van. Ehhez közel van a Gólya, ami már akkor is jellegzetes, ízes helyszín volt, úgyhogy kézenfekvő volt ott forgatni. Egyébként a Könnyű testi sértés is megtörtént eseten alapszik. Meglátogattam a börtönben a srácot, akivel ez a sztori szinte egy az egyben megtörtént, és elmentem a lakásukra is az Alkotás utcában, ahol beszélgettem a szomszédokkal és a mamájával. Azt akartam, hogy a filmben is ők játsszák a szomszédokat, de aztán sorra visszamondták a filmet, egyedül a mama vállalta. Aki a filmben kitűzi magára az iratokat, az a valós figura valós mamája. A dialógusokat a szomszédokkal készített magnófelvételekből írtam, de kénytelen voltam a barátaimmal, többek közt Bikácsy Gergellyel eljátszatni őket.

Fekete Ibolya mesélte, hogy a Falfúró sztori részleteiért egy kocsmában flipperezett romákkal. Ha nyert, mondtak még valamit. Még mindig kocsmákba jár a sztorikért?

Amikor különböző városokban vetítettük a Falfúrót, mindenhol azt kiabálták, hogy: „Jé, ez nálunk történt!” De Ibolya Egerben göngyölítette fel azt a call girl hálózatot. Oda járt főiskolára, ott voltak kapcsolatai, akiktől hallotta, hogy a kismamák létrehoztak egy call girl szisztémát. Egerben gyűjtötte a dumákat és a történeteket, például a fényképalbumról, amiből lehetett válogatni a lányok közül. Azt is ott hallotta, hogy a kamionsofőr a török papucsról ismerte fel a feleségét.

Manapság már nem kocsmákban, hanem újságokból gyűjtöm a sztorikat. Legutóbb a Police Magazinban olvastam egy emberről, aki az otthonában beszögelte az ajtókat és az ablakokat, majd letépte a gázpalackról a csövet, és várta, hogy felrobbanjon a ház és bennégjenek a rokonai. De ők szerencsére találtak egy ablakot, amin ki tudtak menekülni. Ha lenne rá időm és pénzem, utánamennék a Roncsfilm Kettőhöz ezeknek a történeteknek. Megkeresném ezt az ürgét is, aki ráeresztette a családjára a gázt. Ezekben a történetekben benne van a mai világ.

A magyar film egyik adóssága, hogy nem dolgozta fel kellő mélységben a rendszerváltást. A Roncsfilm mintha azt sugallná, nincs is mit feldolgozni, hisz nem változott semmi.

A hétköznapjainkban, az életünk mélyrétegében nem igazán történt változás. Az emberek azóta se tudatosították magukban, hogy ez egy másik világ, amit másképp kéne kezelni.

A Roncsfilm Kettőnek is adhatná akkor a Mindenki mindenki ellen alcímet?

Manapság inkább frontokba rendeződnek az emberek. Nem zavarodottak, hanem mindenkinek van egy többnyire fals elképzelése arról, hogy ki az ellensége. És amikor úgy érzi, megtalálta, akkor odacsap.

A Roncsfilm Kettő is roncsolt stílusban készülne?

Valószínűleg igen. A mai állapotokat is vissza lehet tükrözni ezzel a játékossággal.