Ha Szomjas György neve kerül említésre a magyar film iránt kicsit is elkötelezett fórumokon, két dolog azon nyomban felidéződik a beszélgetőkben. Az egyik: a műfajteremtő erővel bíró eastern kategória vászonra hívása; a másik: a szociografikus árnyaltságú, ámbátor humorral bíró témák egyéni képi szűrőn átszitázott ábrázolásai.
Szomjas, sok pályatársához hasonlóan, nem készült egyből filmrendezőnek, tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán kezdte, és csak 1964-ben döntött úgy, hogy szakít a családi elvárásokkal, és a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára felvételizik. Csoporttársai között olyan egyedi jelentőséggel bíró alkotókat találhatunk, mint Ember Judit, Böszörményi Géza és a későbbi egyenrangú szerzőtársaként is aposztrofálható Grunwalsky Ferenc.
Az idén 76. éves rendező munkássága, akárcsak kísérletező kortársai nagy részéé, a főiskola befejezése után a Balázs Béla Stúdió kollektív művészi közegének gyámkodása alatt folytatódott. A rendező a főiskola elvégzése után szinte egyből a BBS arculatának egyik meghatározó egyénisége lett, mi több, a stúdió vezetőségének tagja 1969-től egészen ’74-ig.
Ezt a szokatlanul gyors karriert és alkotói szabadságot az a közeg tette lehetővé, amely kitermelte a Szociológiai filmcsoportot! című kiáltványt is. A Bíró Yvette által szerkesztett Filmkultúra folyóirat 1969/3-as számában megjelent kiáltvány formabontó és úttörő gondolatokat fogalmazott meg az új filmkészítési metódusról. Szomjas, bár nem szerepelt az aláírói között, eszmeiségének egyik legfontosabb megvalósítójává vált. Azaz társaival megteremtette azt az egyedi filmes vonulatot, amelyet Budapesti Iskola néven tartott és tart ma is számon a filmes szakma.
Kisember-történetek, happy end nélkül
Szomjas kapcsolata a BBS-sel már 1968-ban, a stúdió védnöksége alatt forgatott 13 perces főiskolai vizsgafilmjével elkezdődik. A Diákszerelem című Mándy-adaptáció egy nickelodeon jellegű prolimozi közegébe kalauzol el bennünket, ahol elszakad a film. Reflektorfénybe kerül az idős jegyszedőnő (Dajka Margit), aki a nézők zúgolódásának csitításaképp vállalja, hogy elmeséli a történet folytatását. Ám, mint kiderül, a nézők nem a film valódi, tragikus végkifejletére kíváncsiak, hanem követelik a happy endet. Ez a fajta happyend-nélküliség, egész pontosan a valóság mozijának játékfilmes eszközökkel és sajátos humorral való bemutatása lesz majd a későbbiekben Szomjas egyik védjegye. A másik nagyon fontos aspektus pedig, amely már ebből a kezdeti zsengéből is kikapaszkodni látszik, hogy a munkás, a proli, a kisember szemszögéből szereti majd a későbbiek során is láttatni a világot. Leginkább a Kádár-kor vesztesei érdeklik, azok a százezrek, akikről profán módon nem ír a Népszabadság, akikről nem szólnak a hírek.
Ez a szociológiai érzékenység párosul majd az erős kísérletező kedvvel a szintén a BBS égisze alatt összehozott 48 perces Tündérszép lány című filmben. Az 1969-ben készült alkotásban a kor későbbi szimbolikus figurái vannak jelen (Földes László „Hobo”, Baksa-Soós János vagy a későbbi producer, Ferenczy Gábor) mint hétköznapi munkás fiatalok. A történet szerint az autóval kiránduló társaság megpillant egy igen mutatós roma lányt (Ürmös Magdi), és megveszi az apjától egy fröccsért. A lány is ki akar szakadni a putri nyomorából, így érdekeik némileg egyeznek. Szomjas filmnyelvi újítása, hogy az elgondolkodtató narratív fordulópontokon megállítja a filmet, és szereplőit meginterjúvolja a folytatást illetően, mintegy önvizsgálatra késztetve amatőr színészeit. A nyilatkozók kétszeresen reagálnak a kérdésekre: úgy is, mint magánemberek, úgy is, mint szerepmegformálók. A pszichodramatikus elemekkel operáló rendező egyben magát is elemzi, nem csupán fiktív és nonfiktív alanyait vagy azok helyzetét és viszonyrendszerét. Bár meg kell jegyezni, Szomjas az irányító pozíciót mindvégig megtartja, nem hagyja kicsúszni a kezéből a történetszövés szálát. A film nemcsak kísérlet, hanem egyfajta korrajz is, mely olyan szociális kérdéseket és társadalmi problémákat boncolgat a hetvenes évek forradalmi értékfordulatában, mint a mélyszegénység, a faji elhatárolódás, az etnikai önazonosság vagy a szexuális szabadság.
Az átütő fordulatot Szomjas karrierjében mégis az 1970-ben készült Nászutak hozta meg. Itt sor kerül a ’digózás’, az akkoriban divatos jelenség feltárására. A nyugati világból érkező idegenek a tiltott gyümölcs iránti vonzódás érzését váltják ki a filmje alanyaiból – az alkotásból a két hatalmi berendezkedés értékei közti különbségek rajzolódnak ki. (Talán nem mellékes, hogy Szomjas, anyja révén, maga is félig olasz származású, így esetleg többet is tudhatott a témáról, mint mások.) A hatvanas-hetvenes években Magyarországra özönlő nyugati, de főleg olasz turisták a női szépséget és szexualitást könnyen megkaphatták azzal, hogy házasságot és nyugati jólétet, vagy legalábbis kitörési lehetőséget ajánlottak cserébe. A vasfüggöny kerítése azonban, minden szexuális utalást félretéve, a nyugati oldalon sem volt kolbászból. A hermetikusan elzárt nyugati blokkból érkezők közül sokakról idővel kiderült, hogy csalók vagy egyfajta házasságszédelgők. (Ez a jelenség némileg visszaköszön majd kvázi húsz évvel később, a rendező Könnyű vér című, 1989-as filmjében is. Szomjas ott is, akárcsak a Nászutakban, női szemszögből próbálja megmutatni és feltárni ezt a jelenséget.) A Nászutak nem kis megdöbbenést keltett, hiszen a beszélőfejes dokumentumfilmben a lányok és a filmben nyilatkozó egy darab fickó elég kendőzetlenül mesélik el, hogy a szocialista berendezkedésben sem tűnt el a polgári világ, és hogy a keleten ragadtak hogyan is fekszenek le a nyugatnak.
Igazság szerint a hetvenes évek Magyarországát reklámozza az 1972-es Magyar vakáció, mely turistacsalogató filmetűdnek is felfogható, ugyanakkor erőteljesen kitetszik belőle a rendező érdeklődési horizontja is. A dzsesszrock és a népzene keveredése, a vágtató lovak által megkergetett autentikusság, a mutatós nők, a vitorlázás és az autós raliverseny váltakozó képei mind fellelhetőek az eddigi és az ezután következő Szomjas-filmekben. Egyfajta előtanulmány ez, és művészi hitvallás is egyben.
A betyárbecsület vége
1976-ban elkészül az olasz spagettiwesternek mintájára a (mondhatni) első eastern vagy gulyáswestern, a Talpuk alatt fütyül a szél – bár meg kell jegyezni, hogy némileg az 1971-es Rózsa Sándor című televíziós sorozat hátán lovagolta meg a sikert. Továbbá az is tény, hogy Kardos Ferenc már elkészítette a Hajdúk című filmjét ’74-ben, a Szomjas-filmben is főszerepet játszó jugoszláv származású színésszel, Djoko Rosićcsal – ám Kardos filmje mégsem került be a köztudatba. A Talpuk alatt fütyül a szél ezzel szemben a hetvenes évek ikonikus alkotásává nőtte ki magát. A pusztai képek, a közelik, a naplemente vörösen izzó képei mind Ragályi Elemér gyönyörű fényképezését dicsérik. Sebő Ferenc tekerőlantos kántálása pedig éppúgy hozzátesz a filmhez, mint a régies szóhasználat. Ne feledjük, ekkor éri virágkorát a magyarországi néptáncmozgalom, így a városi közegnek sem teljesen idegen a népi kultúra. Nem beszélvén a színészi megformálásokról: Rosić kevély szikárságát Bessenyei Ferenc hangja teszi zengzetessé és parancsolóvá; míg Bujtor öles termetét az teszi még impozánsabbá, hogy lovon ülve magasodik ki a pusztai horizonton. Szűkszavúságukhoz hozzáadódik rezzenéstelen arcuk – azaz minimális játékuk a film előnyére vált. A történet is hazabeszél, tudunk azonosulni vele. Nincs az az érzésünk, hogy koppintványt, silány minőségű nyugati filmmásolatot látnánk.
A történet vezérfonala, Mérges Balázs csendbiztos (Bujtor István) megbízása, miszerint kézre kell kerítenie a pusztai betyárt, Farkascsapó Gyurkát (Djoko Rosić), az 1830-as évekbeli változó világ etikai kérdéseit hagyja feszegetni. A betyárbecsület kódexének lapjain lassan elhalványul az írás, új és modern idők jönnek. Tudja ezt mindkét főhős, mi több, az új időket illetően majdnemhogy egy véleményen is vannak. A moralitás, a becsület eltűnése azonban tűnődővé teszi a hatalomnak dolgozó főhőst ugyanúgy, ahogyan a film közönségét is.
A Talpuk alatt fütyül a szél népszerűsége megkövetelt még egy hasonló történetet, így 1978-ban elkészült a Rosszemberek. Ám ebben az alkotásban némileg zavaró, hogy Rosić itt Bujtor hangján szólal meg, és történetszövésében sem hozza a film a ’76-os sikert. Ugyanakkor nem lehet eltekinteni attól, hogy párban beszéljünk e közeli alkotásokról, már csak azért is, mert a történet idejében is mutatnak némi folytatólagosságot. Hiszen a Rosszemberek majd húsz évvel később, az 1848/49-es szabadságharc utáni időkben játszódik. Itt már látható, hogy nincs többé betyárbecsület. A szétzilált időkben az árulás, a széthúzás jellemzi még az addig összetartó bandákat is, sőt, mivel egykori szabadságharcosokról is van szó, szóba kerül az emigráció kérdése is. Ám ez a történet nem jut el oda, ahova Jancsó Szegénylegényekje vagy Bódy Amerikai anzixa, megmarad egy elnagyolt történetszövésű második résznek. A film előnye azonban, hogy itt bukkan fel először a filmvásznon Derzsi János, mégpedig az egyik főszerepben, Gelencsér Jóska karakterében. Tehetsége már ebben az alkotásban is előirányozza kitüntetett helyét a magyar filmtörténetben, de még a Szomjas-mozik kapcsán is lesz még róla szó.
Oly sokáig voltak lenn
Az életmű második meghatározó szakasza, nem vitás, a szintén ikonikussá vált és egyedi hangvételű Kopaszkutyával kezdődik. Először is azt kell ezzel a filmmel kapcsolatban leszögezni, hogy ez nem a Hobo Blues Band megalakulásának hiteles története, mint ahogy azt sokan gondolták, hanem egy fiktív zenekar viszontagságainak mozgóképi lenyomata. Nyilván a zavart az okozhatta, hogy a film a zenekar megalakulásával körülbelül egyidőben forgott, és valóban sok olyan elemet is tartalmazott, amely erre engedett következtetni. A film szereplői, mi több, a bevágott eredeti Tabán-beli koncertről készült képek is megint csak ezt a teóriát segítettek alátámasztani. De ez nem igaz. A film a digózással, a menőzéssel, az olaszos divat majmolásával szakító ellenkultúra, az ország vagy bővebben véve Kelet-Európa fiatalságának másik arcát kívánta bemutatni. Nálunk, hiába, minden egy pár évvel később történt. A Beatles már rég befutott, mikor az Illés nagylemezt adhatott ki, ugyanúgy, ahogy a hippikultúra is régesrég véget ért, mikor Szomjas fiataljai valami hasonló életérzést próbáltak a kádári Magyarországon felcsiholni.
Az azóta Kossuth-díjas Földes László „Hobo” érdekes módon egyike volt azoknak, akik úgy tűntek fel, mint ennek az ellenkultúrának az arca. Azért is érdekes, mert ugye az öreg Földes, Hobo apja Kádár hatalomra kerülése után a legfelsőbb vezetés tagja volt, hogy mást ne mondjak, a forradalom leverése után belügyminiszter-helyettes, és még sorolhatnám. A fiatal Hobo pedig még nem sokkal múlt húsz éves, mikor már Kovács András Extázis 7-től 10-ig-jében páváskodik 1968-ban. De summa summárum, Hobo a Kopaszkutyában is az ellenkultúra arcaként van jelen, aki egy generáció szellemiségét igyekszik meghatározni. A szőnyeg alá söpörtekét, akik oly sokáig voltak lent, hogy nem is tudják, milyen fent, azokét.
Ezt az életérzést pedig Szomjas mesteri módon ragadta meg. A főhős, a zenekar hatalommal és divatdiktátumokkal kiegyezni nem tudó szövegíró frontembere (Hobo) a mellé belépő féllábú roma énekessel (Deák Bill Gyula) és egy menedzser típusú zenekari tag segítségével (Schuster Lóránt) végül sikerre viszi a bandáját. Maga a ’csöves’ lét megragadása a film lényege, azaz annak a megmutatása, hogy nem a külsőségek, hanem a tehetség az, ami számít. Mindez pedig egy kelet-közép-európai köntösbe, illetve egy hatalmas kőbányai díszletbe öltöztetve.
Szomjas védjegye, miszerint maga a kép is ’csöves’, avagy roncsolt, ebben az alkotásban jelenik meg először, bár itt nem Grunwalsky az operatőr, hanem még Halász Mihály. Formabontó, hogy a film cselekményét rövid inzertek törik meg, melyeken háromnyelvű feliratokon – ezzel is utalva a két világrend közé szorult közegre (angol, magyar, orosz) – a blues, beat és rock nagyjainak aranyköpései olvashatók. Kuriózumként pedig megemlítendő, hogy pár perc erejéig megjelenik a filmben Allen Ginsberg, a beatmozgalom költője, aki önmagát alakítja. Nemkülönben kiemelendő, hogy itt debütál a Szomjas-filmek későbbi és állandó mellékszereplője, a neves filmesztéta, Bikácsy Gergely is. Mi több, a film elkalauzol bennünket a három T-vel aposztrofált (Tűrt, Tiltott, Támogatott) kultúrpolitikai rendszer hétköznapjaiba, méghozzá játékfilmes eszközökkel. Ezzel a témával majd kitűnő dokumentumfilmek fognak foglalkozni, úgymint például az Edda első feloszlását megéneklő Kölyköd voltam vagy a P. Mobil-életérzést kutató Heavy Medál.
A Kopaszkutya vonalát folytatja az 1983-as Könnyű testi sértés, amely ennek a szubkultúrának azt a részét ragadja meg, akikről és akikhez a fenti zenekarok által írt dalok szólnak. A Könnyű testi sértés eredetileg dokumentumfilmnek készült, de az eredeti szereplők nagy része nem vállalta a felvételt, ezért a végeredmény egy olyan játékfilm lett, melyben újra és újra feltűnik egy dokumentumfilmes rész – ez különben nem üt el stilárisan a film többi részétől, sőt, előnyére válik a filmnek. A főszereplő édesanyja ugyanis az eredeti karakter, a dokumentumfilmben való részvételt is vállaló amatőr szereplő. Az újságcikk alapján készült film főszerepében Eperjes Károlyt láthatjuk, aki ekkor még kezdő színészként első komoly főszerepét játssza; megjegyzem, alakítását már ekkor a jó ideig rá jellemző fanatikusság jellemezte.
A Berlinben Arany Medvére jelölt alkotásban egyrészről a létbizonytalanságban tengődő szereplők harca folyik a közös lakás fölötti rendelkezésért; másrészről pedig a szerelmi háromszögbe való összezártság mindennapjait is megtapasztalhatjuk. A történet szerint a balhéba keveredett Csaba (Eperjes Károly), miután leüli büntetését, hazaérve feleségéhez, Évához (Erdős Mariann), azt tapasztalja, hogy az már egy másik férfival, Miklóssal él (Andorai Péter). Mivel mindhárman jogosultak a lakásra, együtt kell élniük ebben az egészségtelen helyzetben. A drámai konfliktus okozója, a nő pedig ördögi érzékkel fokozza tovább a bonyodalmakat, míg az végül egy könnyű testi sértéssel végződik. Csaba, a történet igazi vesztese így visszakerül a börtönbe.
A drámába torkolló történetnek Szomjas itt is, mint majd még annyiszor, a tragikomikus, szatirikus oldalát ragadja meg. Itt már Grunwalsky áll a felvevőgép mögött, és a Szomjasra jellemző technikai roncsolás, a színekkel való játék, vagy ugyanannak a rövid snittnek a többszöri lejátszása magukon hordozzák a film szerzőjének stílusjegyét. Szociografikus vázlatszerűséget látunk, amely arra enged következtetni, hogy nem csupán egyedi esetről van itt szó, hanem a szocialista összezártság mindennapjairól. A film rokonságot mutat Tarr Béla hasonló témákat boncolgató korai remekeivel, de természetesen egy dramaturgiai sorba állítható a későbbi Szomjas-filmekkel is, leginkább a két évvel későbbi Falfúróval.
Szöget a vasbetonba
Az 1985-ös Falfúró már magában hordozza a szocializmus korróziójának összes mibenlétét. A szintén szerelmi háromszögbe zárt történet főszereplője egy fiatal gyári munkás családapa, aki, megérezve a változó idők szelét, kisebb magánvállalkozásba kezd. A magyarországi roskatag gazdasági rendszer ugyanis engedélyezi, mi több, még támogatja is az egyéni boldogulást. Megjelennek tehát az államilag ellenőrzött magánvállalkozók, a kisiparosok. Géza (Bán János) kiváltja az ipart, és egy üzleti rés betömésére vállalkozik: ütvefúrót vásárol és falfúró vállalkozásba kezd. Mint Tarrnál is tapasztaljuk, ez a panelkorszak, a gyorsan felhúzott házgyári egyenlakások érája. A vasbeton-éra; de a vasbetonba, mint kiderül, nem lehet szeget verni (azaz a rendszer falán nem könnyű rést ütni). Az uniformitást elkerülendő, a falra képeket akasztanának, polcokat fúrnának fel a dolgozók. Itt jön a képbe Géza.
A történet erotikus vonulatát képező párhuzamos szál pedig szintén az élet forgatókönyvéből kimásolt történet, miszerint a gyesen lévő unatkozó fiatal anyukák, míg férjük a munkában vagy a kocsmában időz, addig testük áruba bocsájtásával próbálják feledtetni a magányt, illetve próbálnak szert tenni némi pénzre. A pénzt természetesen nyugatról behozott ruhákra, illatszerekre és egyéb csecsebecsékre költik. Ám ahogy a legtöbb hasonló esetben, itt is megtörténik a lebukás. A történet végén Géza visszaköltözik feleségéhez, Erikához, akit a természetes szépségét ügyesen kiaknázó Szirtes Ági alakít. Míg a csábító vamp, Éva – Szatler Renáta nem minden meztelenséget nélkülöző, erotikában gazdag alakításában – nyegle lazasággal továbbáll.
A magántér és a köztér azonban nemcsak szociális vetületét tekintve érdekelhette az egyébként építészmérnöknek tanult Szomjast. Bizonyítja ezt a rendszerváltó idők előszobájában gyártott rövidfilmje is, amely a Változó otthonunk címet viseli. Az 1985-ben készült kisfilm az ebben az időben elterjedt félkész házak jelenségét igyekezett körüljárni város- és falurendészeti szempontból. A változó idők ugyanis némi szabályozatlanságot is magukban hordoztak; ennek vonatkozásában a kisfilm arra igyekezett felhívni a figyelmet, hogy az eklektikusság, az összevisszaság helyett inkább az élhető és tradicionalitáson nyugvó építészeti kultúrát helyezzük előtérbe. Lefordítva: a már meglévő parasztházakat ne takarjuk el sem panellal, sem pedig a környezetbe nem illeszkedő hivalkodó giccsmonstrumokkal. Haladjunk inkább az élhető, funkcionálisan is modern, ugyanakkor esztétikailag vállalható kivitelezésű építészet mellett. Jelszó: legyen végre a világunk élhető.
A nyugat felé való nyitás éveiben az ő érdeklődése is az amerikás magyarok felé fordul, és 1987-ben leforgatja az Egyesült Államokban a Mr. Universe című road movie-t. (A két főszereplőt, a két pancser amerikás magyart George Pinter és Szabó László alakítja.) A két szereplő nagy ötlete, hogy még egyszer nekiveselkedjenek, és valóra váltsák az amerikai álmot, mint annak idején azt Mickey Hargitay tette.
Hargithay Miklós maga volt a megtestesült ikon. A kőbányai srác a háború után hagyta el Magyarországot, hogy az Egyesült Államokban próbáljon szerencsét. Addig építészmérnöknek tanult, és hasonlóképpen, mint Szomjas, nem a szakmájában helyezkedett el. Volt a Fradi csatára, akrobata, vízvezetékszerelő és még ács is, mígnem testépítésre adta a fejét. Ezek után 1955-ben elnyerte a testépítés legrangosabb díját, a Mr. Universe, azaz a legtökéletesebb férfitest címet, majd elvette a kor szexbombáját, Jayne Mansfield színésznőt, és beindult a filmes karrierje is. A mostani nemzedék talán onnan ismerheti, hogy ő a Különleges ügyosztály (Law&Order: Special Victims Unit) főszereplőnőjének, Mariska Hargitaynak az apja, aki az Emmy- és Golden Globe-díj átvételekor mindkét alkalommal személyesen az apjának köszönte meg a díjakat.
Szomjas szereplői tehát keresztülautóznak Amerikán, hogy felkeressék Mr. Universe-t és rávegyék, hogy legyen filmjük főszereplője. A magát alakító Hargithay azonban már teljesen visszavonultan él, és ezzel a mondattal hárítja el a lúzereket: „No movie.” (Hargithay tehát belemegy, hogy forgassanak róla egy filmet, amiben forgatni akarnak róla egy filmet, amibe nem megy bele.)
„Vagy mi van, ha győztünk?”
Szomjas az amerikai kitérő után visszatér a magyar rögvalóságba, és megintcsak női szemszögből próbál filmet forgatni. Főszereplői Kiwán Margó és Deim Ildikó, amatőrök. A történet pedig két fiatal lány mindennapjait követi nyomon, akik részben a Képzőművészeti Főiskola aktmodelljei, részben pedig szabadúszó prostituáltak. A rendszerváltás évében, 1989-ben vagyunk; ne feledjük, ezidőtájt készíti el Dobray György a „K”-filmeket, szóval lehet némi sejtésünk a szabad üzleti szex bonyodalmas körülményeiről. A két intézetben nevelkedett lány mindennapjait azonban egyikük börtönből szabadult expalijának (Derzsi János) megjelenése szakítja meg. Az egész napos követés után, mire a férfinek leesik, mi is a leányzó fekvése, előkerül a kés és megtörténik a tragédia is. A film sokban hasonlít a Könnyű testi sértéshez, akár annak egy alternatív folytatásaként is értelmezhető. Természetesen itt is megjelenik a nyugati férfi karaktere (Andorai Péter), akiről szintén kiderül majd, hogy csaló. Egyébiránt pedig gyönyörű körképet kapunk arról, hogy jobb is, ha hagyjuk Amerikát, mert a rendszerváltás körüli Magyarországon lehet csak igazán a zavarosban halászni.
A deklasszált elemek hrabaliánus bemutatásaként értelmezhető az 1992-es Roncsfilm, melynek sokatmondó alcíme a „vagy mi van, ha győztünk?” A film talán Szomjas legnagyobb sikere; a fénykorában lévő, ma humoristaként ismert Fábry Sándor dialógjaiból ma, huszonöt évvel később is szívesen idézünk. A szállóigéket kitermelő szöveg mellett Cseh Tamás borús hangulatú zenei aláfestése, a nyolcadik kerület salétromverte, trocskos környezete és a koszhadt énjüket elővevő színészek összmunkája mind a film előnyére szolgált. A realista ábrázolásmód keveredése a csodaszerű elemekkel pedig a mágikus realizmus oldalhajtásának szárba szökkenéseként értelmezhető.
Az összeérő kis történetekből álló alkotás a társadalom szinte minden szegmentumát felvillantja. Az orvos, a rendőr, az anyagbeszerző és a házmester együtt rotyognak ebben a robbanásra kész kuktában, és pont emiatt a közös lecsúszás miatt, bár néha egymásnak mennek, alapvetően elfogadóak egymással. Központi találkahelyük pedig az akkori nyóckeri köpködő, a Gólya vendéglő. Jelzem, mostanság a Gólya lepukkantsága átértékelődött, és népszerű romkocsmaként, az ifjúság fészkeként, mint a kerület kulturális központja funkcionál. Régi cégérét nem őrzi senki, s mellesleg a környéken is irodaházak sorakoznak már. Szomjas azonban ’92-ben nem véletlenül választotta helyszínéül a belvárosi nagykörúttól pár méternyire található romos helyszínt. Hiszen ez hozzátartozott a lassan átformálódó metropolisz mindennapjaihoz. Egy hely, ahol a belvárosból egy lépéssel a nihilben találhatta magát az ember. Hiszen megszűnt a szocializmus, és vele együtt megszűnt a szociális védőháló is. A tragikomikus alkotásban pedig könnyen saját sorsunkra reflektálhattunk. Nem tudom, hogy megismételhető lenne-e ez a bravúr, lehet-e ott folytatni, ahol ez a történet abbamaradt.
A rendszerváltás filmje után, 1994-ben Szomjas megmarad a lepattantság helyszínén. A Csókkal és körömmel főszereplője az újságkihordó, szociális gondozó fiús lány, Angi (Papp Beáta), aki keresetének kiegészítéseként még pluszban Ildikó (Bakos Ildikó) gyerekeire is vigyáz mint bébiszitter. A két nő között a hosszú beszélgetések során szerelem szövődik, így majd bepillantást nyerhetünk a budapesti melegek éjszakai világába is. A rendező igazándiból olyan témát boncolgat, amihez a magyar film csak nagyon óvatosan nyúlt eleddig. Fábri Hangyabolya vagy Makktól az Egymásra nézve sokkal cizelláltabb módon érintették a témát. De a rendszerváltás utáni szabadság a szexuális szabadság felvállalását is jelentette egyben, így realisztikus képeket kapunk az Angyal bár szerepét illetően is, mely többek között a leszboszi szerelemnek is búvóhelyéül szolgált. Külön érdekességként megemlíthető Szőke András játéka, aki – végre ilyent is látunk – nem karikírozott formában próbál egy transzvesztitát megformálni, hanem azt meglepő hitelességgel teszi. Annyit még érdemes kiemelni, hogy bár Grunwalsky áll továbbra is a kamerák mögött, most a vágóasztalon eltűnik a szokásos elszíneződés, és az inzertes megoldások szerepét is inkább az egyszerűbb feliratozás veszi át.
Az 1999-ben készült Gengszterfilm az első, melyben Mucsi Zoltán és Scherer Péter a két főszereplő. A késői Jancsó-filmekben országos népszerűségre szert tett és azóta is remekül működő párosuk mondhatni itt debütált a filmvásznon. A rendszerváltás utáni legkeresettebb bűnözők életét először Tábori Zoltán dolgozta fel Nagyvadak című regényében, majd ennek segítségével készítette el Szomjas a filmet. Mucsi Zoltán itt mint H. Gábor szerepel, de a valóságbeli Donászi Aladárt alakítja, míg Scherer Sanyiként van jelen, miközben a létező Bene László bőrébe bújik. Ettől eltekintve a Gengszterfilm igyekszik szinte teljes pontosággal követni a tényregényben leírtakat, melyek a valóság hű ábrázolásának tekinthetők. E szerint szépen kikerekedik az, hogy a magyar néphadsereg katonatisztjéből és börtönben megismert társából hogyan is válnak a film főszereplői az ország leghírhedtebb rablógyilkosaivá. A közvéleményt abban az időben leginkább foglalkoztató rendőrgyilkosság, a Skálás-gyilkosság, a vadászgyilkosság mind egy történeti szálra van felfűzve, akárcsak a valóságban. Mondhatjuk, hogy a Gengszerfilm műfajilag hiányzott a magyar játékfimek repertoárjából, hiszen András Ferenc filmjét, a Dögkeselyűt leszámítva, ilyen horderejű kísérletként a hamarosan mozikba kerülő Antal Nimród-mozi, a Viszkis lehet csak majd számon tartható.
Vissza a perifériára
Szomjas vonzódása a népi kultúrához nemcsak műfajteremtő gulyás-westernjeiből következtethető ki, hanem a Vagabond című nagyjátékfilmből is. A 2002-es táncházfilm, a Vagabond előtt különben már dokumentumfilmek garmadáját készítette el hasonló témákban. A ’89-től a dokumentumfilmek világába is visszacsöppent rendező ugyanis már a Téka néptánctábor rögzítésétől kezdve (Mulatság, 1989) elég hamar Erdély felé fordult. Így készített portrét Zerkula János gyimesi prímásról (A szívben még megvan, 1994), Maneszes Márton magyarszováti prímásról (Rabja vagyok az életnek, 1994) ugyanúgy, mint Jánó Anna moldvai énekesről (Magyaroszág szélin, 1997) vagy Gergely Andrásról (Hej, Kisandrás, 1997). Természetesen idesorolandó a sokak számára legkedvesebb, a Neti Sanyiról, azaz Fodor Sámuelről készült 2000-es dokumentumfilm is – bár meg kell jegyeznem, hogy ezek az alkotások számomra egyenértékűnek számítanak, akárcsak a Karsai Zsigmondról vagy a Pál Istvánról, Szántó Ferencről vagy akár a népzenész körökben szintén népszerű Szászcsávási bandáról készült zenés művek is. De ebbe a vonulatba sorolható a 2011-es Keleti szél című magyar–bosnyák–spanyol koprodukció is.
Mivel az állami mecenatúra az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára komoly támogatásáról biztosította a témát feldolgozó filmes társadalmat, így Szomjas György is elkészítette a maga ’56-os történetét. A Nap utcai fiúk sajnos nem egy túl sikeres alkotás, annak ellenére, hogy társ-forgatókönyvíróként felbukkan benne Kertész Ákos neve is. Ő az, akinek a Makrát köszönhetjük, amelyben Juhász Jácint hatalmasat domborít. A Nap utcai fiúkban azonban sajnos sem a történetszövés, sem a színészi alakítások nem érik el a kívánt színvonalat, nemhogy a Makra színvonalát. A forradalom történései közé beültetett szerelmi szál sajnos túlságosan művi és lagymatag, mint ahogy a mozi szeretetének becsempészése sem túlságosan érdemleges ebben a filmben. Sajnálatos módon látszik, hogy nem ez a rendező közege. Az ő filmjei eddig, még ha pénzszűkében készültek is a produkciók, egyediségükkel és ötletgazdag megoldásokkal maguk alá gyűrték a gondokat.
Mára, bármennyire is szeretné, mintha már nem találná Szomjas azt a miliőt, amelyben oly otthonosan tudott mozogni. Meglehet, hogy a 76 éves rendezőnek továbbra is a periférián kéne tartania a szemét. De már egy mai periférián! Nem volt túl jó ötlet, hogy 2011-ben kihozott egy Kopaszkutya Kettőt. Remélem továbbá, hogy felhagy azzal a többször hangoztatott tervével, hogy leforgat egy újabb Roncsfilm-részt. Mert ha valamikori lázadó hőseit nézzük, láthatjuk, hogy saját korukban milyen igazak is voltak, akárcsak a filmek, amikben szerepeltek. De a mai puccos Gólya vendéglő már nem a Roncsfilm Gólya vendéglője. Szakadt hőseivel a legrosszabb történt: tiszteletre méltóvá váltak. Mi több, ezt el is hitték magukról.
