Kopaszkutya
Történet
Lerobbant művelődési ház előcsarnoka. A mozgalmi táblák és egyéb ünnepi díszletek tövében csirkék kapirgálnak. A Johnny Be Good hangjai szűrődnek ki a nagyteremből. Bent a Colorado nyomja a bluest. A fűtetlen helyiségben az együttesen kívül egy-két ember lézeng. Ez így nem mehet tovább! Ki kell találni valamit! És nemsokára a főnöknek eszébe jut a nagy ötlet. Egyik kezével egy lekváros buktát szorongatva, a másikkal a fenekét vakargatva a banda elé áll: gyerekek, átmegyünk a Tobacco Roadról a Retek utcába, lemegyünk bunkóba, lemegyünk furkóba. A szocialista vadkeleten új banda születik.
Ezt írtuk a filmről:
Nemzedékek legjobbjai – Szomjas György: Kopaszkutya (1981)
Azt sem tudom, hogy melyik „legfontosabb” kérdéssel kezdjem. Hogy aktuális-e ma az 1981-ben készült Kopaszkutya, hogy mennyire hiteles kordokumentum, hogy jó filmnek lehet-e nevezni, vagy hogy hogyan sikerült szinte a film „melléktermékeként” egy olyan zenei albumot megszülni, ami azóta is az egyik legtöbbet hallgatott és idézett, generációkat összekötő magyar lemez lett? Úgyhogy csak szépen sorban.
Lencse a periférián – Szomjas György-portré
Ha Szomjas György neve kerül említésre a magyar film iránt kicsit is elkötelezett fórumokon, két dolog azon nyomban felidéződik a beszélgetőkben. Az egyik: a műfajteremtő erővel bíró eastern kategória vászonra hívása; a másik: a szociografikus árnyaltságú, ámbátor humorral bíró témák egyéni képi szűrőn átszitázott ábrázolásai.
