Jaume Balagueró már azelőtt tehetséges horrorrendezőnek számított, hogy Paco Plazával közösen megrendezték volna a [Rec] című nagysikerű zombifilmet. A [Rec] franchise-t félretéve hosszú hiátus után új szóló-mozival jelentkezik: az Amíg alszol az utóbbi évek egyik legkülönösebb horrorja.
A katalán Balagueró a Névtelenek (Los sin nombre) című horrorral futott be az ezredfordulón, mely egy Ramsey Campbell-történet adaptációja és a jobb horrorfilmek közé sorolható, számos díjat nyert, továbbá gyanúsan hasonlít rá a 2008-as, egyébként kiváló Mártírok is. Következő két filmjét, az amerikai-spanyol Darkness – A rettegés házát és az angol–spanyol Hideg csontokat (Frágiles) egyaránt angol nyelven, angolszász színészekkel forgatta, ám egyiket sem nevezném jó filmnek, az Államokban ráadásul a szégyenletes PG-13 korhatárral mutatták be őket. Maradt Spanyolországban, egy tévének forgatott horror után másodmagával megrendezte a [Rec]-et, melyben Az élőhalottak éjszakája történetét ötvözik az Ideglelés/The Blair Witch Project áldokumentumfilmes stílusával. Őrületes siker lett, amerikai remake-et kapott (Karantén 1-2), folytatása is vállalható (sőt, még a Plaza rendezte harmadik rész is). Az Amíg alszol Balagueró első mozija, amit nem jegyez íróként is.
„A fájdalmam állandó és éles, és másnak sem kívánok jobb világot. Sőt, azt akarom, mások is érezzék a fájdalmamat. Senki nem menekülhet” – monologizál Patrick Bateman az Amerikai pszichóban, de ez akár az Amíg alszol főhőse, César ars poeticája is lehetne. A férfi egy barcelonai lakóház magányos, introvertált, előnytelen megjelenésű, de udvarias portása, akiről senki nem sejti, hogy közel áll az öngyilkossághoz, egyedül a lakók rovására elkövetett szadista heccekben leli örömét. Szíve választottja Clara, aki sikeres, vonzó, emellett mindig jókedvű. Césarnak kulcsa van a nőhöz, nem rest a biztonság kedvéért elkábítani, amíg az alszik. Küldetésévé válik, hogy letörölje a mosolyt Clara arcáról, játékai egyre kegyetlenebbé válnak, és addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik.
Nem szokványos (horror)mozi tehát az Amíg alszol, hisz protagonistája és antagonistája egy és ugyanaz, ez jelenti a film fő erősségét. E kettősség egyúttal a film két műfajának is megfeleltethető, mégpedig a (pszicho)thrillernek és a horrornak. Szorítunk César kiszemeltjeinek, hisz mind szeretnivalóak (leszámítva talán a zsaroló kislány komikus karakterét), ugyanakkor a kamera őt követi, vele vagyunk kénytelenek azonosulni, ezáltal akaratlanul is empátiát érzünk iránta. Ő lenne az egyetlen gonosz karakter a filmben, de őt is nehéz szívből utálni, hisz csak egy Gollam, szánalmas, nyomorult teremtmény, érzelmileg retardált, senki nem lenne a helyében. Az Amíg alszol pszichopata-főhősével a slasherek kétszeres azonosulási modelljét hívja elő, de fokozza is a néző morális próbatételét, hisz míg a slasherekben a gyilkos és az áldozatok egyaránt imorálisak, kihívják maguk ellen a sorsot, itt nincsenek igazi gonosztevők. A horrorfilmek gyakran arra is lehetőséget adnak, hogy a néző döntse el, mely karakter(ek)nek szeretne szurkolni, s ugyanez fokozottan érvényesül az Amíg alszol esetében, de akkor járunk a legjobban, ha nem bűnös élvezetként dekódoljuk, hanem abban reménykedünk, hogy a lehető legkisebb lesz a César problémái által a közösségnek okozott erkölcsi kár.
Az Amíg alszol kifejezetten jól megírt, karakter- és sztoriorientált mozi, forgatókönyvét tanítani lehetne. Balagueró remekül tartja fenn a nézői érdeklődést, egyetlen fordulatot sem láthatunk előre. Különösen arra lehetünk kíváncsiak, lesz-e bármiféle megváltás a főhős számára. Horrorként hatásvadásznak sem nevezhető a film: épít ugyan a paranoiánkra (avagy sosem tudhatod, mi történik körülötted, amíg alszol), de szűken méri a gore-t, emellett – Balagueró korábbi filmjeivel ellentétben – nincs benne se természetfeletti, se patológiás elmebetegség, se bármiféle módosult tudatállapot. Thrillerként is kiválóan működik, masszív suspense-et kínál, de nem veszi túlságosan komolyan magát, olykor a vígjáték műfaja is felüti benne a fejét, a főhős bizarr karakterének köszönhetően az egész film groteszkké válik. Ha van vérrokona a filmtörténetben, az Mario Bava Hentesbárd a nászéjszakára (Il rosso segno della follia) című alulreprezentált opusza, mely Bret Easton Ellisnek is tetszene.
Az Amíg alszol mindenképpen Balagueró legjobb szólóban rendezett filmje, kivételesen okos horror-thriller, melyben egyik műfaj hibáitól sem kell tartanunk. Most először nemcsak zsánerfilmesként, hanem rendezőként is remekel, még színészvezetésére sem lehet panasz. Következő filmjére nem kell sokat várnunk: a [REC] 4: Apocalypse-t szintén egyedül rendezi.
