A társadalmi érzékenység igénye egyre gyakrabban válik a kortárs filmek központi témájává. A Háromezer számozott darab önreflexív metanarratívája azonban úgy foglalkozik a magyar cigányság helyzetével, hogy elsősorban a reprezentációs stratégiák ambivalenciáira világít rá.
Egy fehér rendező (Horváth Kristóf) öt roma fiatal szerepeltetésével igyekszik sikerdarabot készíteni a társulat tagjainak valós tapasztalatai alapján. Az amatőr színészek önmagukat játszva adják elő saját korábbi traumáikat, életük meghatározó eseményeit. A többek között nemi erőszakot, drogfüggőséget és megélhetési bűnözést megjelenítő történetek felelevenítése látszólag csupán kizsákmányolja a különböző szenvedésnarratívákat, a stilizált artisztikus forma ábrázolásmódja ugyanakkor tudatosan reflektál ezekre a vádakra. Így a szokatlan előadás a reprezentációs törekvések szatírájává válik.
Császi Ádám a Viharsarok után második nagyjátékfilmjében is politikailag marginalizált identitáskérdéseket vizsgál. A rendező azonban a Háromezer számozott darabban a szexuális „másság” helyett ezúttal az etnikai alapú megkülönböztetés kérdéseit boncolgatja. A film célja mindazonáltal mégsem a téma széleskörű ismertetése, hanem az annak illusztrálására tett kísérletek alapos mérlegelése. A cselekményen belüli – név nélküli, ezáltal alkotói gyakorlatában könnyen általánosítható – színházrendező dilemmái azonosak a film készítőinek problémáival: hogyan lehetséges felhívni a figyelmet a rasszizmusra a nélkül, hogy bármiféle – esztétikai vagy anyagi – hasznot húznának belőle művészetükön keresztül, vagy ismert sztereotípiákba bocsátkoznának?
Már magának a „másságnak” a kihangsúlyozása és témául választása is tulajdonképpen a szisztematikus elnyomást erősíti. A rendező, a színházkritikusok, valamint a nézők alakjai egyaránt sajnálkozhatnak a nehéz sorsú, elnyomott szereplőkön, hogy az előadás után jobban érezhessék magukat saját empátiájuk miatt, miközben tényleges társadalmi előrelépés nem történik. A történet éppen ezért a résztvevő kisebbségek komplex bemutatása helyett a reprezentáció lehetetlenségének szemléltetésére törekszik és számos módszerrel igyekszik elidegeníteni a befogadói élményt. A film különböző oppozíciók segítségével emeli ki szándékos önellentmondásait, miközben a személyes valóságok feltárására vállalkozik. A nyitó inzertek még azt tanúsítják, hogy az önmagukat alakító színészek valós tapasztalatait láthatjuk a vásznon, míg a stáblista legördülését megelőző zárófeliratok tisztázzák ennek valótlanságát és a történet fiktív voltát.
Hiszen a kívülálló közönség számára – bármennyire is megértőek – sosem válhat őszintén, átélhetően azonosulhatóvá egy olyan népcsoport vagy kultúra életérzése, amelyhez ők maguk nem tartoznak. A színpadon megmutatkozó identitások csak díszletek. A művészetek csupán a valóság imitálását nyújthatják, nem a tényleges tapasztalást szolgálják. A film címében jelölt Háromezer számozott darab egy hagyományosnak mondott, szegényes roma lakás, ami feldarabolva, elszállítva, majd a színházban újra összerakva igyekszik autentikusként hatni. A beépített mozgatható elemek viszont olyan új funkciókkal látják el a házat, amelyek segítik a színpadkép megteremtését, de egyúttal stilizálják is az eredeti épületet.
Ez a reprezentációs gyakorlatot modellező tematikus műviség pedig a teljes film formavilágát tekintve szintén alapvető elemmé válik. A roma színésztársulat tagjait alakító szereplők amatőrsége sokat ad hozzá a karakterek valósághűségéhez, miközben a nézőket közvetlenül megcélzó, egyenesen a kamerába nézve előadott monológok további dokumentarista jelleget kölcsönöznek a történetnek, de egyúttal el is lehetetlenítik a narratíva fikcióként való értelmezést. A radikális kameramozgások, a képsíkokkal és térmélységgel való játék, valamint az élénk színvilág és világítástechnikák alkalmazása ráadásul a színpadi tematikát ellensúlyozó, meghatározó filmesztétikai hatást kelt és a bemutatásmód kontrolláltságát szemlélteti az apparátus túlhasználásán keresztül.
A töredékes cselekményszerkezet epizódjai azonban előszeretettel bocsátkoznak példabeszédszerű álláspontfoglalásokba. A gyakran didaktikusan megfogalmazott vélemények ütköztetései pedig jellemzően a nézőkre bízzák a végső konklúzió levonását. A Háromezer számozott darab ugyanis sokkal inkább igyekszik közéleti dialógust elindítani, mintsem saját ambícióinak beváltását. A fragmentumokból kibontakozó személyes sorstragédiák a fekete humor és a stilizált ábrázolásmód révén radikálisan elutasítják a személytelen nézői empátia lehetőségét, de nem kínálnak más alternatívát a kollektív traumaoldásra. A filmélmény dekonstruálása az ábrázolásmód ambivalenciáinak hangsúlyozásával hoz létre egy olyan különleges, experimentális, abszurd élményt, ami művészi tapasztalással helyettesíti a narratív koherenciát.
A felelevenített mikrotörténetek roma szereplőinek díszlet-identitása ebben a környezetben bármikor felcserélhető a filmben szintén megjelenő, túlzásaiban parodisztikus ugandai crossgender (gyerek)hadsereg tagjaival. Császi Ádám a magyar cigányságot csupán példaként használja a kortárs reprezentációs gyakorlat megkérdőjelezéséhez. A Háromezer számozott darab viszont nem szolgál hatásos hipotézisekkel a rasszizmus fogalmának művészi meghatározására, önreflexív értelmezésében épp olyan felszínes marad, mint tárgyalt tematikája.
