Igazi különutas filmet rendezett Sopsits Árpád: a Mellékszereplők szélsőséges és vad dráma mind a történetét, mind a vizualitását tekintve.
A 2016-os A martfűi rém óta nem rendezett játékfilmet Sopsits Árpád, akinek a legtöbb műve a bűn köré épül. A tévéfilmes besorolást kapó Mellékszereplők is egy ősbűnt tár fel, annak jelenbéli következményeivel foglalkozik. Ezúttal azonban egy kiemelt főszereplő helyett karakterek hálózata szövi át a történetet, akik különbözőképpen mind érintettek egy régen meghalt fiatal nő ügyében. Hétköznapi emberek rendkívüli körülmények között, akik nem halogathatják tovább, hogy találkozzanak egymással és szembenézzenek az elhallgatott titkokkal. Jelentéktelen mellékszereplők egymás és talán a saját életükben is – hacsak kezükbe nem veszik a sorsukat.
A Mellékszereplők készítése egy filmes-fotós táborban indult, csak évekkel később bővítették egészestés terjedelmű alkotássá többek közt Maruszki Balázs forgatókönyvírói segítségével. A barkácsmódszer, a minimális költségvetés (a film mindössze 50 millió forint állami támogatást kapott) ellenére sem a koncepció, sem a megvalósítás nem hagy kivetnivalót maga után: az egyedi hangú, drámai történet és az expresszív látványvilág is emlékezetes élményt nyújt.
A film személyes indíttatású projekt Sopsits részéről, ugyanis barátja, a fiatalon elhunyt fotóművész, Telek Balázs emlékét idézi meg. Amellett, hogy Telek Balázs családtagjai fontos szerepeket játszanak a filmben amatőr színészként, a fotós képei is szerepelnek a filmben – illetve ami a legfontosabb, az egyik központi karakter is fényképész. Ő az egyetlen, aki valamennyire kívül maradhat a drámai eseményeken, egyben portréalanyai számára a gyóntató szerepét veszi fel. Annak ellenére, hogy a filmben egy pap is szerepel, nem ő, hanem a fotós az, aki képes felkutatni az alanyai valódi arcát, megnyitni őket a munka során. Még a papnak is gyóntatójává válik. Megismerjük a gyengeségeiket, gyarlóságaikat, súlyos bűneiket, amelyek alól a film végére feloldozást nyerhetnek. A művész és a művészet kitüntetett és felelősségteljes szerepét ünneplő gesztus plusz réteggel ajándékozza meg a filmet amellett, hogy a fényképezés aktusa vizuálisan is rendkívül izgalmas. A fotóstúdiót harsány komplementer színekkel világítják be, a Jászberényi Gábor alakította fotós sorozatfelvételei pedig kimerevítve diktálják a jelenet ritmusát.
A vallomásokból egy túlzó, mindent elsöprő dráma rajzolódik ki, ami valahogy mégis eléri, hogy komolyan vehető maradjon és a vászonra szegezze a tekintetünket. A Mellékszereplők már-már az önparódia határán mozog nemcsak a szaftos központi helyzet és a látványos fordulatok, hanem az impulzív döntéseket hozó, gyenge vagy bűnös karakterek miatt is. Ez a megközelítés az olyan kortárs melodrámákhoz hasonlítja a filmet, mint Todd Haynes idei cannes-i premierje, a May December, vagy Adrian Lyne tavalyi thrillere, a Mélyvíz. Akárcsak az említett darabok, várhatóan a Mellékszereplők is megosztó lesz a szélsőségessége miatt, de ugyanezen vonása teszi különleges színfolttá a kortárs magyar filmek palettáján.
A kis költségvetés és az egyedi indíttatás miatt a stáb legtöbb tagja mellett maga Sopsits Árpád is játszik a filmben, ráadásul az egyik főszerepet alakítja. A rendező korábban is felbukkant apróbb szerepekben, ennyire jelentősben viszont még nem – egyértelműen kiderül, hogy jó színész, egyben önkritikus alkotó, aki egy terméketlen gyártulajdonos szerepét osztotta magára. Jászberényi, ő és a Telek család mellett Farkas Franciska és Dömök Edina is természetes, érzékeny alakítást nyújt a filmben – nekik köszönhető az, hogy a nézőt nem zökkentik ki a gyártási körülmények okozta esetlegességek sem. A Mellékszereplők igazi öntörvényű, szerzői mű, amelyből egyre kevesebb készülhet manapság. Felkorbácsolja a szereplői életét, azonban megajándékozza őket a megbékélés és a továbblépés lehetőségével is.
