A Bíbor szívek bűnösnek találtatik filmművészet ellen elkövetett bűncselekményért. A Netflix tarsolyából előbújt romantikus-zenés dráma egy nevetségesen klisés, szó szerint botcsinálta románc.

A Netflix egyik hivatalos Youtube-csatornája, nevezetesen a Netflix is a Joke, egy kifejezetten önironikus videósorozatot indított el 2020-ban, amelyben programozók gépi tanulás révén több ezer forgatókönyvet táplálnak be egy-egy botba. A program feladata, hogy a bot adott műfaj vagy alműfaj sémáit reprodukálva írjon egy saját horrorfilmet, romantikus vígjátékot, dokumentumfilmet stb. A sorozat konzisztenciája abban jelenik meg, hogy e próbálkozások egytől egyig megnevettetően klisések és teljességgel abszurdak – fizikai valóságot kifordító, angol nyelvtani szabályokat megújító – tökéletlen mesterművek. És túl a poénon egy olyan disztópiát is sejtetnek, ahol filmipar és programozás ördögi paktumot köt. E vízióban emberek millió nevetnek egy olyan poénon, melynek szerzőjéről egy dolgot biztosan állíthatunk: nem érti a viccet.

Ha a jövőben ez a disztópia vár ránk, a jelent úgy pozicionálhatnánk mint sapiensek és botszerzők közötti átmeneti periódust – ami valljuk be – zavart okozhat. Nem csoda, hogy a Bíbor szívek láttán felmerül a nézőben a kérdés: botok írták-e netán Rosenbaum filmjének forgatókönyvét? És vajon mi a riasztóbb? Ha kiderülne, hogy igen, vagy ha kiderülne, hogy nem? A nézői adatok mindenesetre egy dolgot elárulnak. A Netflix gyártásában készült Bíbor szívek a streaming-platform legújabb sikerét hozta el, már ami a nézettséget illeti.

A Tess Wakefield azonos című regénye alapján íródott Bíbor szívek az ún. hate to love (utállak szeretni, avagy utálattól szerelemig) típusú romantikus kapcsolatokból indul ki. Nevezhetjük karakterek útját igazító dramaturgiai fogásnak, de műfajspecifikusnak semmiképp, hiszen ez a praktika műfajtól függetlenül ível át a filmtörténeten a Büszkeség és balítélettől kezdve a Nász-ajánlaton át egészen az Avatarig.

Esetünkben egy énekes-pincérnő, Cassie (Sofia Carson) és egy Irakba készülő tengerészgyalogos, Luke (Nicholas Galitzine) sorsa fonódik össze annak dacára, hogy eleinte ki nem állhatják egymást. A mexikói származású Cassie 1-es típusú cukorbetegségben szenved, azonban betegbiztosítása nem fedi le a számára szükséges inzulint. A már-már szélsőségesen hazafi-családból származó Luke drogfüggő múltja miatt kerül bajba, volt dílerje nem nyugszik addig, amíg kliense le nem rója tetemes tartozását. Noha Cassie-nek és Luke-nak csak futólag volt esélye megutálni egymást, van egy terv, amibe mindketten beleszeretnek. Egy (katona)házassággal mindketten nagyot kaszálhatnának, kiutat adva a jelen veszélyes bizonytalanságából. Cassie és Luke így bevállalják a csaló házasságot, ám arra nem számítanak, hogy a szerelem rájuk rúgja az ajtót.

A film forgatókönyvét jegyző Kyle Jarrow és Liz W. Garcia munkáját – a fentébb említett tendenciához mérten – legtalálóbban talán a bináris számrendszer segítségével lehetne kifejezni. Programozásból 10-es, kreatív írásból 1-es. Megindokolva az osztályzatot, a Bíbor szívek több sebből is vérzik. A klisék irdatlan felhalmozásából adódó kiszámíthatóság egyenesen komikussá teszi Rosenbaum filmjét. Ott van például a főszereplők közös (fekete) barátja, Frankie (Chosen Jacobs), aki egy „váratlan” fordulat nyomán életét veszti a háborúban. És persze a „jól vagyok, anya” típusú jelenetet egy olyan követi, amiben hősnőnk drámaian elájul koncertje alatt. Nem mellesleg a dalszerzői ambíciókkal rendelkező pacifista Cassie – aki lényegében állandó írói válsággal küzd – egyszerre „katonahazaváró” dalokat kezd el írni, ami révén pincérnőből befutott sztárrá lesz pár hónap leforgása alatt.

A címével amerikai katonakitüntetésre referáló Bíbor szívek második melléfogása a film politikai töltetéhez kötődik. A Cassie és Luke közötti ellentét alapja, hogy míg a lány demokrata, a fiú republikánus. Az alkotók minden bizonnyal arra szerették volna foggal-körömmel rávezetni a nézőt, hogy ezeket az ellentéteket át lehet hidalni. Ez a „világbékés” üzenet nemes és messzemenően idealista, a végeredmény pedig két sztereotipizált és meglehetősen antipatikus karakter. A haszonleső, Instagram-feminista Cassie lényegében egy karrierre éhes, csinos szörnyeteg, akit valószínűleg a demokrata nézők egy része sem kedvelne. Másrészt a toxikus maszkulinitásban tobzódó Luke valójában egy irányítható srác, aki drogügyleteivel családja anyagi stabilitását rengette meg. Esélyes, hogy őt sem hívnák át vacsorára a republikánusok.

A politikai vonalon túl a forgatókönyv egy társadalmi élt is próbál adni a filmnek. Olyan témák felett suhan el két heves csók között, mint az egészségügyi rendszer anyagi zsákutcái vagy a háború létjogosultsága, de érdemben egyikről sem képes szólni. Hab a tortán, hogy a Bíbor szívek igazából zenés film is, amiben Cassie diszkográfiáját (három dalát) hallgathatjuk meg egyszer, kétszer, akár háromszor is – ha netán nem jegyeztük volna meg (bár e limonádés popdaloknál valóban fennáll a felejtés veszélye). Az operatőr, Matt Sakatani Roe videóklipszerű vizuális világgal próbálja átadni a zenés részeket, erősen cenzúrázott közelikkel a szexjeleneteket és túlesztétizált, naplementébe bukó katonasziluettekkel a háború nyomorát.

Ezek a képi megoldások egyszersmind azt is felfedik, hogy a Bíbor szívek alkotócsapata kifejezetten ügyelt arra, hogy a 16-ot be nem töltött tinédzserekkel is kompatibilis legyen a film. Kiváló marketingstratégiának számít részükről, hogy egy olyan célközönséget választottak, amelyik statisztikailag az összes többi generációnál kevesebb filmet látott és hiányzik a viszonyítási alapja. Reméljük, hogy a kilencvenes évek hamburgertelefonjaihoz hasonlóan a Bíbor szívek nézettségi diadalútja is csak egy rövidéletű trend lesz.