Coralie Fargeat rendezői debütje pont arról szól, amit nem túl kreatív címe ígér. A film egy sivatagban játszódó, vérben tobzódó történet, ami azt bizonyítja, hogy a bosszú és a túlélési ösztön csodákra képes.
Csakhogy ezek a csodák már olyannyira elrugaszkodnak a valóságtól, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy drukkoljunk, sírjunk, nevessünk vagy az a legjobb megoldás, ha behunyjuk a szemünket – mert a film nem kevés jelenete erős idegzetet kíván. Már a valós történetre épülő A visszatérő (The Revenant) kapcsán is megkérdőjelezhettük, hogy egy ember tényleg kibír-e ennyi megpróbáltatást, de a túlzásokkal teli A bosszúban már legyinteni sincs idő.
A film nem egy profi módon kitervelt, hanem egy zsigeri, ösztönből fakadó bosszúról szól, amelynek tétje az életben maradás. A fiatal és vonzó, Lolitára emlékeztető Jen (Matilda Anna Ingrid Lutz) helikopterrel érkezik egy sivatagi luxusvillába szeretőjével, a gazdag és sármos Richarddal (Kevin Janssens). A férfiről hamar megtudjuk, hogy felesége és gyerekei vannak, de úgy tűnik, hogy ez egyiküket sem zavarja kifejezetten. Néhány percnyi zavart csak az kelt, hogy a vártnál korábban megérkeznek Richard vadásztársai, Stan és Dimitri; de a két férfi élvezi a helyzetet és még inkább Jen látványát. Így a film első részében nemcsak a kamera, hanem férfiak tekintete is szinte megszállottan követi a lány mozdulatait.
A magas tesztoszteronszint persze jó előjel; amint Richard magukra hagyja őket, Stan kihasználja a lehetőséget, és miután szépszerével nem tudja elcsábítani Jent, megerőszakolja. A szexualitástól rövid út vezet a fizikai agresszióig; miután a felajánlott anyagi kárpótlásra Jen nem Richard elvárásai szerint reagál, a helyzetét féltő férfi egy szakadékba löki az amúgy is védtelen, trikóban és mezítláb menekülő lányt. Itt vége is lehetne a történetnek, ha nem az lenne a film címe, ami. Mert a meggyalázott főhősnő – hiába szúrja át testét egy faág – nem hal meg. Hanem főnixmadárra emlékeztető módon feltámad és emberfeletti vérveszteség után is sikerül átjárnia a három tagbaszakadt férfi eszén, majd sorra bosszút állni rajtuk, azért, amit ellene és a teste ellen elkövettek.
A film elején butácskának és gyengének hitt Jen, akire a férfiak szexuális tárgyként tekintettek (annak minden előnyével és hátrányával), egyfajta amazonná, Lara Croft és az Uma Thurman-féle Menyasszony keverékévé alakul, akinek az extrém sivatagi viszonyok sem jelentenek különösebb kihívást. A fináléban Jen és Richard között hosszú perceken üldözik egymást a labirintusszerű luxusnyaralóban, amit végül szinte teljesen beborít a vér (tényleg, honnan annyi vér?).
A szexista jelenetek egyébként végigkísérik a filmet és a három férfi szinte minden alkalmat megragad arra, hogy hatalmát és erejét megmutassa Jen-nek, azaz általánosítva: a nőknek. A bosszúban nemcsak a férfiak kezelik tárgyként a nőt, hanem a film összeségében nézve érzelmileg steril: a szereplők mindvégig azt bizonyítják, hogy gyakorlatilag ösztönlényként élnek és hiányoznak belőlük az érzelmek. A rape and revenge-dramaturgiára épülő film hoz ugyan újat ebbe az elég egyszerű szabályokra épülő műfajba (kezdve attól, hogy egy nő rendezte és egy adott ponton megváltozik a szemszög is, már nem a férfiak nézik a nőt, hanem a nő vadászik rájuk), de – minden szépen és stílusosan fényképezett kép és a filmet néha videoklipszerűvé tévő zenei aláfestés ellenére – a naturalista (többek között beleket és átlőtt testrészeket mutató) jelenetek, valamint a sokkoló mennyiségű vér elveszi a történet élét.
