Lara Croft újra akcióban. De ezúttal − legnagyobb örömünkre − aggódhatunk érte!
Napjaink Hollywoodjának eredeti ötletektől kínosan mentes biztonsági játékát a képregények lapjairól előbújt szuperhősökre építő franchise-ok mellett a rendre kellemetlen végeredménnyel készülő videójáték-adaptációkkal lehetne érzékeltetni. Ám mivel e kategórián belül eddig csupán a Milla Jovovich nevével fémjelzett Resident Evilből sikerült egy valamirevaló (egész konkrétan 2002-től 2016-ig egy dupla trilógiát kitevő) franchise-t kitermelni, a filmben tisztán az üzleti hasznot látó stúdiómogulok az újabb játékok megfilmesítése helyett valószínűleg nem véletlenül fordultak a 2000-es évek elejének már bejáratott és eddig legalább két felvonást megért szériájához, az eleddig mindenki számára csak a szexszimbólum, a karaktere szerint férfiasan öltözködő és viselkedő, ám mégis nőiesen vonzó Angelina Jolie nevével egybeforrt Tomb Raiderhez.
Mivel pedig Hollywoodban az egybefüggő filmes univerzumok építésénél mostanában csak a politikai korrektség és a női egyenjogúság hangsúlyozása fontosabb (elég csak a tavalyi év felhozatalából A Pentagon titkaira vagy a blockbusterek közül a Wonder Womanre gondolni), egy férfiaktól független, sőt rendre azok arrogánsabb, elnyomó és szexista típusai ellen harcoló, de azért természetesen a hetero férfiak fantáziáját mégis izgató női főhős abszolút telitalálat lehet egy sikeres videójáték-franchise be- vagy újraindításához. Az Alicia Vikander megformálásában rebootolt Lara Croft pedig az is.
Elsősorban nyilván azért, mert az alkotók teljesen újrapozicionálták a főhősnő, Lara Croft Jolie-féle sebezhetetlen „hard body"-ját, aki eddig egyetlen karcolás nélkül úszta meg a kalandokat (vagy ha netán mégis szerzett olykor egy-egy sérülést, azt egy buddhista szerzetes azonnal begyógyította az ősi mágikus főzetével), geek segítőtársa, Bryce révén pedig a virtuális világban jelentkező akadályokat is könnyűszerrel vette. A golyók elől nevetve elugráló, gyakorlatilag halhatatlan Lara komolyabb tétek nélküli ereklye-felkutatásait nem véletlenül pontosan egyetlen etap erejéig volt érdekes nézni. A Jolie-féle szupernő a második felvonásban látható CGI-cápának adott pofonnal végképp érdektelenné vált a nézőközönség számára, hiszen mégis ki szorítana egy olyan figuráért, aki láthatóan úgyis mindent túlél. Tizenöt év elmúltával, egy 2013-as videójáték szintén újragondolt karakterét alapul véve éppen ezért egy sokkal emberibb, inkább naivan vakmerő, mint bátor és igencsak sebezhető (itt már tényleg csak a csodával határos, hogy Lara életben marad egy-egy zúzás után), ám ennek ellenére mégis erős és céltudatos formájában láthatjuk újra Lara Croftot a vásznon, akitől mi sem áll távolabb, minthogy a régi széria Daniel Craig- vagy Gerard Butler-féle macsóival keveredjen szerelmi viszonyba.
A karakterépítés szempontjából így kifejezetten jó húzásnak bizonyul, hogy Larát a film elején nem az angol lord apja által ráhagyott mesés vagyont élvező, mondvacsinált gondokkal küszködő örökösként ismerjük meg, hanem olyan átlagéletet élő fiatal felnőttként, aki otthagyta az egyetemet, jelenleg pedig biciklisfutárként dolgozik, hogy el tudja tartani magát. Ami nyilvánvalóan nehezen megy, hiszen még a küzdősport-bérletének kiváltása során is problémákba ütközik, esendőségét pedig épp az rajzolja meg kiválóan, hogy az edzéseken rendezett mérkőzéseken folyton alul marad ellenfelével szemben.
Azért ne gondoljuk túl a dolgot: az atyai örökség ezúttal is fontos részét képezi a sztorinak, csak éppen itt arról van szó, hogy Lara nem hajlandó aláírni apja végrendeletét és átvenni a szajrét, ugyanis ezzel elismerné, hogy élete egyetlen férfija meghalt. A film coming of age-vonulatának kiteljesedéseként pedig Lara magának kreált „régészküldetése" − a 2001-es rész cselekményéhez hasonlóan − most is arra fut ki, hogy miután felkutatta halottnak mondott édesapját, végül el kell szakadnia tőle, csak épp az idei verzióban megkíméltek minket az Illumináti-féle időutazásos zagyvaságoktól, és így a realitások talaján maradva a fő bonyodalmat okozó japán boszorkány-mítoszról is kiderül, hogy van logikus magyarázata.
És ha már fentebb nekiálltam fejtegetni, miért is van a rebootolt Lara Croft számára nagyobb tétje az akciójeleneteknek, nem hagyhatjuk szó nélkül azt sem, hogy ezeket a tétre menő szekvenciákat igencsak feszültre és székhez szögezősre rendezte a norvég horrorban járatos nézők számára bizonyosan ismert Roar Uthaug. A csaknem tízperces, pattanásig feszült vízesés-jelenet után máris nyugodtan elfelejthetjük az első két rész korához képest is iszonyúan ciki CGI-próbálkozásait. Az meg már tényleg csak hab a tortán, hogy Iain Glen és Ciarán Hinds feledhető főgonoszai után Walton Gogginsszal végre sikerült egy komolyan vehető antagonistát is szembeállítani Larával, aki nemcsak kerüli a csúcspont előtti ördögi, de mindig modorosan unalmas nagymonológot, hanem egyszerre tud vicces és a legdurvább filmes náci tiszteket megidézően kegyetlen is lenni. Noha azért − a talán nem is véletlenül német nevet viselő − Mathias Vogelnek is akadnak megkérdőjelezhető pillanatai (érthetetlen például, hogy Lara megszöktetése után miért hagyja életben Lu Rent, a főhősnő aktuális segítőtársát, ha egyébként többször is látjuk, ahogy hidegvérrel képes bárkit legyilkolni).
Aki tehát gyűlölte vagy hozzám hasonlóan halálosan unta az Angelina Jolie-féle Indiana Jones-utánérzést, annak kifejezetten ajánlott a 2018-as Tomb Raider. Ha hosszan velünk maradandó élményt nem is nyújt, azt biztosan mindenki elmondhatja majd a moziból kifelé jövet, hogy legalább ez a rész izgalmasabb, frissebb, pörgősebb és behúzóbb erejű élmény volt, mint egy átlagos Az elveszett ereklyék fosztogatói (Relic Hunter)-epizód.
