Sosem jó, ha Spielberg feltartott mutatóujjal rendez. Még rosszabb, ha meg is bökdös vele valakit.
A nyugdíjas sztahanovistáknak áll most a zászló Hollywoodban. Azoknak, akik 70 felett is fiatalokat megszégyenítő munkatempóval festik rá a patinát bármilyen presztízsfilmre, ami a kezükbe akad, és ugyanezzel a lendülettel igazítják őket a kor szavához, ha gikszer támad az Erőben. Mint például Ridley Scott, akinek mindössze kilenc nap kellett hozzá, hogy kioperálja a szexuális zaklatással vádolt és minden idők egyik legszerencsétlenebb mea culpájával védekező Kevin Spacey-t az emberrablós thrilleréből, és Christopher Plummert illessze a helyére. Hogy ilyen gyorsan és elegánsan befoltozta a meglékelt hajót, azt rögtön három Golden Globe-jelöléssel jutalmazták – függetlenül attól, milyen erőtlenül prédikált A világ összes pénze a gazdagok jellemtorzító magányáról.
Spielberget is kidekorálták díjakkal és jelölésekkel, amit elsősorban ő is azzal érdemelt ki, hogy kilenc hónap alatt összehozta A Pentagon titkait, miközben következő blockbustere, a Ready Player One digitális trükkarzenálját polírozta. És persze azzal, hogy még 2017-ben értekezett egy sort a sajtószabadságról, miközben az amerikai elnök #fakenews jeligével diszkreditál minden újságot, amely számára nem tetsző cikkeket közöl. Spielbergnél ez a tempó nem bravúr, hanem bevett gyakorlat: már a Schindler listáját is úgy forgatta, hogy éjjel a Jurassic Parkot vágta. Nem is hiszem, hogy A Pentagon titkai azért tűnik néhol kínosan felületesnek, mert háromnegyed év alatt nem tudott kiforrni a koncepció. A koncepció valószínűleg sosem volt több annál, hogy nyomjanak egy kokit Donald Trump parókájára. Spielberg van annyira régi motoros, hogy ismerje a hollywoodi mondást („Ha üzenni akarsz, menj a postára”), csak nem hallgatott rá, és ezzel bebiztosította, hogy a filmje most még díjesőbe, pár év múlva viszont a feledés homályába merüljön.
Már a nyitányban öngólt rúg: a háború kusza poklába vezet anélkül, hogy bármit is hozzátenne a Ryan közlegény brutális káoszához. De később is biztos kézzel lavírozza más klasszikusok árnyékába A Pentagon titkait, amely egy percre sem tud meggyőzni arról, hogy ne vegyük inkább újra elő Az elnök embereit. Mindkét film ugyanoda vezet: a Washington Post szerkesztőségébe, ahol a kormányt leleplező anyagok készülnek, Pakulánál a Watergate-ügy, Spielbergnél a Pentagon-iratok kapcsán, amelyet egy bizonyos Daniel Ellsberg szivárogtatott ki a sajtónak 1971-ben. Ebben tisztán és érthetően leírják, hogy az amerikai kormány a kezdetektől tudta, hogy nem nyerheti meg a vietnami háborút, de a beismeréssel járó presztízsveszteségtől félve inkább folytatta (és eszkalálta) a nemzetet traumatizáló harcokat.
Sokan már a megjelenése előtt kritizálták a filmet azért, mert nem a sztorit robbantó New York Times, hanem a Washington Post szemszögéből eleveníti fel a történelmet, akik csak azután rúghattak labdába, hogy a bíróság eltiltotta a nagy riválist a Pentagon-iratok publikálásától. Kritikájuk a bemutató után is megállja a helyét: a film első felét a Post lemaradása feletti merengés teszi ki, a másodikat pedig a dilemmázás, hogy közöljék-e az iratokat, de a dráma egyiktől sem lobban lángra. A Pentagon titkai súlytalannak hat és bennfenteskedőnek, mert Spielberg nem érzékelteti a döntés érzelmi és erkölcsi tétjét: hiába helyeznek a jogászok kilátásba börtönbüntetést, vagy jönnek azzal a befektetők, hogy kivonulnak a tőzsdére frissen bejegyzett újság mögül, az iratok publikálása feletti vita pusztán elméleti zabhegyezés marad.
Pedig akadnak izgalmas kérdések: beleszólhat a tulaj az újság irányvonalába, ha a női témákat akarja előtérbe tolni? Mi van, ha két nagy becsben tartott elv, a sajtószabadság és a női egyenjogúság ütközik egymásnak? És hol a helye a Washington Postot kiadó nőnek ebben a történetben? A Pentagon titkai azt követi végig, ahogy Kay Graham, akire a férje öngyilkossága után szakadt rá a vezetői pozíció, hogyan próbál helytállni a nagyhatalmú, öltönyös férfiak között, akik lépten-nyomon megmondanák neki, hogy mit csináljon. Meryl Streep alakításában ott bizsereg a félénk nő bizonytalansága, és elismerésre méltó, milyen finoman játssza el ebben a didaktikus drámában, ahogy a minden szempontból konzervatív Kay megtalálja a saját hangját, és a meggyőződésétől független, szakmai döntést hoz. Azt is Streep – és a forgatókönyv – számlájára írhatjuk, hogy a jellemfejlődés nem jár mesterkélt jellemváltozással, Kay nem vedlik át Csodanővé, hanem ugyanaz a visszahúzódó figura marad, aki volt. De a női érvényesülés drámája még így is túl szépen lekerekített és áramvonalas, nem ráz meg és nem gondolkodtat el, csupán arra játszik rá, hogy megerősítse a már belénk plántált gondolatokat a női egyenjogúságról – és közben eltereli a figyelmet a Pentagon-akták érdekesebb vonatkozásairól.
Egy merészebb rendező ugyanis a korszak Snowdenjét tette volna meg hősnek, aki nem bátorságból vagy hazaszeretetből szivárogtatott, hanem bűntudatból, amiért sokáig nem tett semmit, pedig közreműködött a tanulmány elkészítésében. Aki jobban ragaszkodik a történelmi hűséghez, az pedig a New York Times szerkesztőségébe vitte volna a drámát: oda, ahol az igazán fontos újságírói munka folyt, és amiből egy hagyományos, de izgalmas és etikai dilemmákkal terhelt újságíróthriller lehetett volna kerekíteni. Egy ironikusabb rendező pedig a sajtó működésén rágódott volna: hogyan hatott az emberekre, a társadalomra az iratok publikálása? Volt egyáltalán foganatja? Ha igen, miért nem vontak senkit felelősségre? Miért élnek a tengerentúlon is következmények nélküli országban?
Spielberg azonban nem kérdez, csak válaszol. A Lincoln után megint a tanító bácsi bújt elő belőle, akit csak a történet aktuális áthallásai érdekelnek, a belső drámája már kevésbé. Látszik, hogy nosztalgiával töltötte el a nyomtatott sajtó működése, és állandó operatőre, Janusz Kaminski minden alkalmat megragadott, hogy kamerájával ráhajoljon a telefonokra, a nyomdagépekre, a csigalépcsőként kígyózó postacsövekre, vagyis mindenre, ami áramoltatja és élteti az információt. Filmjükből mégis hiányzik a nyomdaszag, az újságírói munka izgalma – és a tartalma is. Itt nem követjük a nyomozást, a korrupció és a félretájékoztatás felgöngyölítését, és a felmerülő erkölcsi dilemmát is félresöprik, pedig jogos kérdés, hogy fel lehet-e felelősségteljesen dolgozni kétezer oldalnyi információt nyolc óra alatt (a New York Timesnek ehhez három hónap kellett).
Spielberg lemondott a nyomozással járó suspense-ről, talán mert el akarta kerülni, hogy filmje ne csak kiállításában, hanem dramaturgiájában is hasonlítson Az elnök embereire. Az ijesztően valóságos paranoiathriller helyére viszont nem illesztett mást, csak álproblémákat, és így semmiféle feszültség nem galvanizálja életre ezt a poros presztízsdrámát. Már csak azért sem, mert a kisemberek drámájával sem törődik: azokéval, akiknek tönkretette az életét a vietnami háború és a hazugságspirálba ragadt kormány. A két éve Oscart nyert Spotlight azért tudott hatni a zsigereinkre, mert az újságírók magánélete helyett a szexuális zaklatás áldozataival foglalkozott. Az elnök emberei pedig azért válhatott klasszikussá, mert a nyomozás suspense-sza mellett az eltussolás és elhallgatás dramaturgiáját is elénk tárta, amikor lerántotta a leplet a politikai mítoszokról, a szisztematikus félrevezetésről, a háttérharcokról, a mocskos játékokról.
Spielberg filmjében a kisember csak illusztráció, a vietnami háború traumáját pedig nem érezni: a tragédia csak elrontaná az ünnepi hangulatot, ahogy a rendező az újságírók hátát veregeti, cserébe pedig ő is begyűjt egy-két baráti lapogatást. Így aztán nem is derül ki belőle más, csak az, hogy mit gondol Spielberg Donald Trumpról. Nixon beszél, mégis a jelenlegi elnököt látjuk, és az sem érdekel senkit, hogy róla már épp Meryl Streep fogalmazta meg jobban és velősebben a hollywoodi elit véleményét, amikor életműdíjat vett át a tavalyi Golden Globe-on. A színésznő akkor politikai hovatartozástól függetlenül hozott fel értelmes gondolatokat, és meghatott beszédével öt perc alatt kifacsarta az ember szívét. Spielbergnek ez most két óra alatt sem sikerült.
