Sean Bakernek megint összejött a bravúr: a Tangerine után a Floridai álommal is olyan mámorító csodát rendezett, hogy csak a moziból kitámolyogva fogjuk fel, milyen nyomasztó mesét mondott nekünk.
Orgonaszínű, lepukkant motel tikkad a floridai hőségben. Belül rohad, de kívül színárban pompázik, mint egy szemétdombra hajított babaház. Rosszcsont kölykök szaladgálnak a folyosón: „Ezt a férfit gyakran viszik el a rendőrök. Ez a nő meg azt hiszi, hogy Jézus vette feleségül” – mutatnak rá sorra az ajtókra, amint körbevezetik új barátjukat. „Ja, és a liftet nem használja senki, mert húgyszagú.”
Olyan pimasz a Floridai álom is, mint a gyerekek: színes, vidám és gondtalan film, ami azért belenyomja az orrunkat a koszba, mocsokba is. Benéz az ajtók mögé, és megmutatja a sötétben dekkoló, elrontott életeket, de ha teheti, inkább kint fürdik a napfényben a fel-alá rohangáló gyerekekkel, akik életük egyik legklasszabb nyarát töltik éppen. Ők még nem értik, mit jelent szegénynek lenni, mert a kalandot látják mindenben, tobzódó fantáziájuk játékokkal, könyvespolcokkal rendezi be az elhagyott drogtanyát, gyermeki humorérzékük a romos törmeléket szellemkakivá változtatja.
Mooney a vezérük, ez a hatéves, szabadszájú kislány, aki a napjait csínytevéssel tölti: kocsikat köpködnek, pénzt tarhálnak, gyújtogatnak. Rosszcsont, de nem rosszindulatú, bűnözése mögött gyermeki ártatlanság lapul: a köpködés nála verseny, a pénz fagyira kell, a tűzrakással az unalmat űzik el. És persze az anyjának, a sztriptízklubból kirakott, munkanélküli Halley-nak akar megfelelni, aki maga is gyerek még, tévét nézne és gofrit zabálna egész nap, ha nem kéne olcsó parfümmel vagy lopott karkötővel lehúznia a DisneyWorldbe látogató turistákat, hogy be tudja fizetni a heti lakbért.
A mélyszegénységet nézzük, de az életörömöt látjuk, és ez a hihetetlenül természetesen játszó, pofátlanul tehetséges gyerekszínészek mellett elsősorban a filmet író, vágó és rendező Sean Baker érdeme. Legfőképp azért, mert a Floridai álom minden egyes – gyönyörű, 35 mm-es, szélesvásznú filmre fotografált – képkockájából árad az empátia. Baker még a sztereotípiákban is az embert látja, a hajléktalan sztriptíztáncosban nem a szerencsétlen kurvát, és a türelmetlen taxisban sem a seggfejt, hanem a dolgozó családapát, aki aggódik, hogy nem tud elég pénzt hazavinni a családjának.
Nüansz az ilyesmi, de épp ezekből az apróságokból rajzolódik ki Baker filmjeinek szellemisége, aki egy antropológus precizitásával figyeli meg, de egy szeretetszolgálatos odaadásával tárja elénk a nincstelenek sorstragédiáját. A 46 éves, megrögzött függetlenfilmes a margóra szorult emberek életét filmezi, a Tangerine-ben legutóbb a Hollywood utcáin strichelő, transzszexuális prostikét, a Floridai álomban pedig a Disneyworld tövében élő szegényekét. Azok az emberek érdeklik, akik mellett elmennénk az utcán, sőt még a túloldalra is átslisszolnánk, hogy elkerüljük őket, ő viszont arra invitál, hogy lógjunk velük, és jöjjünk rá, ugyanolyan emberek ők is, mint bárki más. Baker nem szépeleg, nem farag senkiből makulátlan hőst, hanem olyannak – szenvedélyesnek, és egy kicsit ellenszenvesnek – mutatja őket, amilyenek, és épp ettől lesznek szimpatikusak ezek az utcára kivert arcok. És persze attól, hogy Baker nem tagadja meg tőlük a boldogságot, mert tudja, hogy hiába tanyáznak napi 24-ben egy hullámvölgyben, néha azért ők is felérnek a hegyre, mint ahogy Halley is kiszökik a közeli dombra a lányokkal, hogy megnézzék az élményparkból fellőtt tűzijátékot. Más a melankóliát hangsúlyozná, az alig karnyújtásnyira fekvő, számukra mégis elérhetetlen, mert megfizethetetlen álmokat, de ő inkább a felejthetetlen élményre emlékeztet: lehet, hogy csak egy távoli dombról, a vaksötétben lesték, de akkor is tűzijátékot láttak, varázslatot és csillámló fényeket.
Bakernek remek érzéke van arra, hogy az életből ellesse és gördülékenyen összefűzze a hiteles, emberi pillanatokat. Úgy tűnik, mintha semmi sem történne, a történet szinte mellékes, a gesztusok, a reakciók viszont mindennél többet mondanak. A rendező most se használ elkoptatott fordulatokat, és végképp nem támaszkodik a hollywoodi dramaturgiára, hiszen épp arra mutat rá finoman, milyen is az élet az amerikai szórakoztatóipar árnyékában. Úgy szegezi kameráját az Amerikát (is) kettéosztó gazdasági szakadékra, hogy a Floridai álom egy pillanatra sem válik szájbarágós allegóriává. Itt nem mondja ki senki, hogy a Disney varázskastélyait koppintó, olcsó motelek pár éve még a turistákat célozták meg (azért is magas a lakbér), és csak a gazdasági válság óta szorultak oda a hétről hétre élő, gyakorlatilag hajléktalan szegények a környékről. A címben rejlő iróniát is csak a Wikipediáról érthetjük meg, ha kiderítjük, hogy Florida Projectnek Walt Disney nevezte a DisneyWorldöt, mert ő még nem egy második élményparkot tervezett ide Disneyland után, hanem a jövőbe mutató fejlesztéseknek helyet adó, önellátó várost, melynek 20 ezer lakosa a legmodernebb házakban élt és persze a Disneynek dolgozott volna. Halála után viszont az igazgatótanácsa vette kézbe a projektet, és inkább az első Disneyland mását húzták fel. A világjobbító utópiát, ha úgy tetszik, az amerikai álmot szertefoszlatták a könyörtelen üzleti érdekek.
Baker tudja, amit legutoljára a hetvenes évek nagy amerikai rendezői, Altman, Hellman, vagy Malick is, hogy Amerika egy két lábon járó paradoxon, maga a megcáfolt és kettétört álom, amelyet mégis muszáj kergetni egy életen át. A Floridai álmot is ez az ambivalencia, a szegénységben megélt boldogság, a nélkülözés ellenére is őrzött ártatlanság teszi nagy filmmé – de korántsem tökéletessé. Baker ezt a filmjét nem szerkeszti olyan tömören, mint a Tangerine-t, a Floridai álomnak nincs erős dramaturgiai íve, és amit megfogalmazott már egy jelenetben, azt gyakran elismétli még kettőben, háromban is. Megértjük: akkor is hagyja, hadd teljen az idő, amikor nem kéne, mert alighanem ő is beleszeretett a szereplőibe, például a pótapaként fellépő hotelmenedzserbe, aki elnéző mosollyal vigyáz a gyerekekre, de mindig morcos képet vág, és meglepő módon Willem Dafoe játssza a szemeiben csillogó aggodalommal.
Dafoe ebben a tőle szokatlanul visszafogott és szokatlanul kis szerepben alakít szokottan nagyot, de a Floridai álom akkor is a friss felfedezettek, az Instagramon talált Bria Vinaite (Halley) és Brooklynn Prince (Mooney) filmje. Sziporkáznak: ha nem látnánk, el sem hinnénk, hogy ilyen fesztelenül is létezhetnek gyerekek a kamerák előtt, és azt sem, amit a kis Prince a zárlatban művel a kamerák előtt. A jövő egyik nagy sztárját tisztelhetjük benne – Sean Bakerben pedig a 21. század talán legtehetségesebb neorealistáját, aki új szintre emeli ezt a műfajt. Nem újítja meg a filmnyelvet, csak épp jobban – érzékenyebben, okosabban – műveli azt, amit elődei, és ennek köszönhetően átélhetjük, amit a francia újhullám, a cinéma vérité, vagy épp a Dogma-mozgalom idején az első nézők: azt az eufóriát, amikor kiszalad a tüdőnkből a levegő, mert úgy érezzük, most végre szűretlenül látjuk a valóságot.
