Mike van Diem 1997-es rendezése számos díjat bezsebelt a rákövetkező években, és lényegében a jóslatok ellenére kapta az idegen nyelvű filmnek járó Oscart is 1998 elején, amikor a nem-angolszász kategóriában minden kritikus Caroline Link A csenden túl (Jenseits der Stille) című munkájának előlegezte meg az aranyszobrot. Az Amerikai Filmakadémia ízlésének és esztétikai elvárásainak tudatában így utólag egyértelmű a Karakter győzelme, ugyanis ennél hollywoodiasabban művészkedő európai filmet ritkán látni.

Az első világháborút követő, abszurdan kapitalista Rotterdam a történet helyszíne, s a társadalmi viszonyok annyiban hitelesen megrajzoltak, amennyiben a film adaptáció, és alapját Ferdinand Bordewijk holland író 1938-as azonos című regénye szolgáltatta. Rotterdam kikötője és a város nem puszta helyszín, hanem egyszintű szereplője, azonos erejű karaktere az elbeszélésnek, egyrészt mint hűvösen ködös bűntér, másrészt mint a nyomor meleg fészke, harmadrészt mint a vagyon és az üzlet mahagóni fellegvára. Ebben a városban születik és nehézkesen, szegényen ér férfikorba Jakob Willem Katadreuffe (Fedja van Huêt), akiről a kezdeti jelenet teátrális montázsa elhiteti a nézővel, hogy leszúrta a cudarul kíméletlen és rideg, bivalyerős bírósági végrahajtót, Dreverhaven-t (Jan Decleir). Innen kezdve Katadreuffe a rendőrségi kihallgatás folyamán elmerül emlékeiben, és kínnal-bajjal bevallja, hogy Dreverhaven az apja volt, akihez időszakos kérelmei ellenére sem volt hajlandó hozzámenni az anyja, ráadásul neki személyesen mindig keresztbe tett. Mivel korán el kívánt szabadulni otthonról, hitelből dohányboltot nyitott, de rövidesen fizetésképtelenné vált, és ekkortól a gyerek- és kamaszkorából teljesen hiányzó apja állandó jelleggel bíróságra terelte az ügyeit a (véletlenül) nála felvett hitel kapcsán.

Katadreuffe-ban viszont hatalmas volt a becsvágy és az ambíció, így titkári állást harcolt ki magának De Gankelaar ügyvéd mellett, és szándékai, valamint a kor értékítélete szerint független, erkölcsös karrier építésébe kezdett, hiszen mielőbb szabadulni kívánt Dreverhaven anyagi nyomása alól. A folyamatban szerelembe is esett, meg aztán szakszervezeti gyűlésekre is járt, de apa-gyűlölete nagyobb volt annál, mintsem hogy ilyen apróságokkal hosszasan bíbelődjön. Míg Katadreuffe élete kitartás és szívós munka árán lassacskán egyenesbe jön, és századeleji self-made man gyanánt egyre nagyobb megbecsülés övezi, néha a háttérben felbukkan Dreverhaven, és domináns, egzisztenciális végzetet öltött alakjával úgymond ellopja a show-t. Elkeseredett szegényeket lakoltat ki, utcai tűzharcba keveredik, nyakaskodik és perel, szembeszáll ő az atyaúristennel is, ha az pénzével tartozik, maga ellen fordítva minden élőt és holtat a nyálkás Rotterdamban. Katadreuffe kedvező sorsának viszont részben kovácsa, és korántsem negatív értelemben, attól függ, hogy az apai támogatás mely változatát ismerjük el hasznosnak: a tej- és vajdzsakuzzit, a mindenre kiterjedő erős karú támaszt, avagy a harcra szoktató cselgáncs-modort. Dreverhaven ez utóbbi híve, a fiú viszont ezt egész másként értékeli.

A rendező ugyan kissé túltolta a színészvezetést, viszont kellően átgyúrt forgatókönyvről és szigorúan vezényelt fényképezésről győz meg, jóllehet Mike van Diemnek ez volt első egészestés vállalkozása, ráadásul a produkciós érték sem elhanyagolható. A két világháború közötti Rotterdam korhű képét szemrevalóan alkották újra, esővel és köddel ügyesen sűrítették az illúziót, számtalan kelléket és statisztát mozgattak. Rogier Stoffers részletgazdag és éjszínű tónusokkal szűrt képei, továbbá Paleis van Boem felfokozott érzelmi vihart és melankolikus hegedűszólamokat egyaránt kipengető filmzenéje mintegy ráadásként gondoskodnak az esztétikai és akusztikus telítettségről. Mitagadás, pontosan eltalált, színtiszta dickensi környezetet hangoltak az apa-fiú antagonizmusra és a kíméletes fejlődéstörténetre.

A vereséget, talpraálló dacot és lázadást eléggé hihetően hozza a Katadreuffe karakterét megformázó van Huêt, gyűlölt-imádott ellenfele pedig a szűkszavú, rettenetes, de mégis érző Dreverhaven, akit Jan Decleir pompásan alakít a maga szögletes és kissé torz anatómiájában, éles tekintettel a zárt ajkak fölött. A zárt ajkak különben az anyát még inkább jellemzik, Joba (Betty Schurmann) alig ejt két mondatot a teljes játékidő során. A szuggesztív tekintetek és testtartások, a néha színpadias mise-en-scène – melyek mind bizonyára a művészi értéket hivatottak szolgálni – túl soknak bizonyulnak néha, és számos ponton a Karakter karaktereinek egyes jellemvonásait nemhogy felerősítenék, de vázlatosra szűkítik, avagy épp lnullázzák a jelenet hitelét.

Így alakul, hogy bármennyire is együtt kellene éreznünk a szenvedő Katadreuffe-val, vagy bármennyire is lélekben szembeszegülnünk illene az elvárás szerint Dreverhaven eszelősségével, mindkét jellem mögött sekélynek érzékeljük a szélesvásznú művilágot, amelyet olykor hiteltelen karakterekkel osztanak meg, így a rendezői szándék – az egyébiránt alapos munka ellenére – mellétrafál. A férfinéző pedig, aki az archetipikus apa-fiú, ős-utód harc láttán nyűszítve kellene felismerje saját sorsának eredendő konfliktusait, az apával ért egyet, mivel mindamellett, hogy Declair messze a legjobb színész a vásznon, még a szerepe is ezt kínálja. A főhős Katadreuffe indokaival és viselkedési mintáival inkább azonosuló fiatal férfinéző szempontjából ez a felismerés letaglózó. Egy erkölcsös fiú tehát önmagában semmit nem ér, eleve értékhez sem jut, ha nem vívta meg élet-halál harcait az apjával, és nem szenvedett többízben vereséget. Keserű pohár, amelyet a Karakter végén nem árt kiüríteni, alaposan, fenékig.