Beleborzong az ember, hogy a több amerikai idolt is megtestesítő filmsztár, Kirk Douglas száz éves lett. A borzongás érzése abból a gondolatból fakadhat, hogy Douglas akkor született, amikor a mozi éppen még a vásári mutatványok szerepét töltötte be. Majd rácsodálkozhatott arra, ahogy a vásznat az ezüstcsillogás, a pazar kiállítás, s rajongás vette körül. Aztán tanúja volt annak is (főleg manapság), ahogy a másik, egykor lenézett szórakozási forma, a tévé átveszi ezt a szerepet, mind művészi, mind pedig látvány szempontjából. Douglas munkájának foglalata annak az érának a története, amelyben a mozi isteneket adott a nézőknek. Ő volt az egyik...
Isszur Danielovics 1916. december 9-én született a New York állambeli Mohawk-völgyben fekvő Amsterdamban. Szülei, Herschel és Brina Danielovics ahhoz a fehérorosz ortodox zsidó közösséghez tartoztak, amelynek számos tagja elmenekült a tízes évek orosz pogromjai elől. Két választásuk volt: vagy Palesztinában, vagy Amerikában próbálnak szerencsét. Utóbbi mellett döntve érkezett a pár a keleti partra. A kis Isszur három nővére után az első fiúgyermekként érkezett a családba, akit még több leány követett. Gyermekkora a legnagyobb szegénységben telt el, de apa és fia között szoros kapcsolat alakult ki. Annak, hogy Isszur egyetemre került, nemcsak az volt az oka, hogy kitűnően szavalt, hanem rendkívüli sporttehetség is volt. Eladói munka mellett 1939-ig a Dean of St. Lawrence Universityn tanult. Itt rengeteg, többnyire jelentéktelen darabban lépett fel. Már-már úgy tűnt, a középszeren marad, amikor ösztöndíjat kapott New Yorkba, a Drámai Művészetek Akadémiájára, ahol évfolyamtársa és barátja Lauren Bacall volt.
Egy nyári fellépéssorozat alkalmával találta ki művésznevét. A vezetéknevét Douglas Fairbanks iránti tisztelete, a „Kirk” keresztnevet pedig sikkessége miatt vette fel. Shakespeare-re és az ókori görög tragédiákra specializálódott – első szerepét a Megint tavasz van (Spring Again) című darabban játszotta a Broadway-n már 1941-ben. Itt ismerkedett meg a kiváló színésznővel, Dianna Dill-lel, akivel 1943-ban házasságot kötött. Douglas katonai szolgálata után született első két fia, Michael és Joel. Ám a házaspárnak ekkor még anyagi gondjai voltak és Douglas csak a rádiónál kapott munkát különböző szappanoperákban.
A népszerűség és a kereseti lehetőségek miatt a film felé kezdett kacsintgatni, és egykori évfolyamtársa, Lauren Bacall segítségével a Paramount Stúdióhoz került. Rögtön Barbara Stanwyck partnereként debütált Lewis Milestone Martha Ivers furcsa szerelme (The Strange Love Of Martha Ivers, 1946) című melodármájában. Douglas uralta játékával a vásznat, és színpadi alakításai alapján Hal B. Wallis (akkoriban neves producer) heti 500 dollárt ajánlott fel neki. Mai szemmel nézve is Walter O’Neil alkoholista ügyész karaktere valóban a legizgalmasabb figurája az egész filmnek. Olybá tűnik, a kezdő aktor ügyesen húzta csőbe a film rendezőjét és sajátította ki magának az egész filmet.
A kritikai siker és a szakmai elismertség miatt egyértelmű volt számára, hogy a filmipar mellett teszi le a voksát. Bár eleinte úgy gondolta, hogy a színpadi adaptációk fognak jól passzolni stílusához (pl. Dudley Nichols rendezésében Eugen O’Neill darabja, az Amerikai Elektra [Mourning Becomes Electra], 1947). Annak ellenére, hogy második jelentősebb alakítása Jacques Tourneur Kísért a múltjában (Out Of The Past, 1947) csak mérsékelt sikert ért el az RKO-nál, mégis karakteres mellékszerepek jutottak neki. Pedig e film a mai napig az egyik legjobban sikerült noirok közé tartozik.
Douglas munkáiból érezni lehet, hogy „hiányzik” mellőle valaki, egy állandó, kultikus társ. E társ életének negyedik filmjében, az e szempontból (is) fricskának számító, Byron Haskin-féle Magányos farkasban (címváltozat: Egyedül járok, I Walk Alone, 1947) „szegődött” mellé, a kezdő Burt Lancaster karakterében. S ugyan csak öt filmben játszottak együtt – ebből az előbbi még felejthető, az utolsó pedig kissé túlzásnak számító nosztalgiamozi –, mégis az egyik legkultikusabb klasszikus hollywoodi páros lett belőlük. Érdemes hozzátenni, hogy a későbbi időszakban több emlékezetes partnere (Anthony Quinn, John Wayne) is lett Douglasnek – akikkel sokszor több filmben is játszott együtt, mint Lancasterrel –, mégis kettejük párosa maradt meg a közönség emlékezetében. Ennek oka talán az, hogy mindkét sztár erőteljes külső karakterekkel és árnyalt játékkal rendelkezett, ám míg Douglas az erőt, Lancaster az érzelmességet sugározta magából.
Douglas nagy debütálása ekkor még messzinek tűnt. Pedig olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Joseph L. Mankiewicz, például az Egy levél három asszonynak (A Letter To Three Wives, 1948) című filmben. Az áttörést 1949-ben a Mark Robinson által rendezett és Stanley Kramer által pénzelt, izzadságszagú A bajnok (Champion) című filmjében nyújtott bokszolóalakítása hozta meg, amiért Oscar-díjra is jelölték. Douglas az őrjöngésig kiélhette magát a vásznon; vérző, megsebzett sportolófigurája kétségtelenül az akkori alakítások egyik legvelősebbje volt. Ettől kezdve jobbnál jobb szerepek tucatjai közül válogathatott, de részben belekeveredett a korabeli kommunistaellenes hadjáratokba és házassága is tönkrement.
Dianától 1951-ben elvált, s előbb Rhonda Fleminggel, majd Evelyn Keyesszel is randizott, de végül a belga Anne Buydenst vette feleségül 1954-ben, akivel – bár viharosan kezdődött kapcsolatuk és több mélypontot is átéltek – a mai napig, 62 éve élnek házasságban. A siker ellenére Douglas kételkedett önmagában, elsősorban amiatt, hogy A bajnokban nyújtott alakításáért nem kapta meg az akadémiai elismerést. Ezért a sportkarrier után a zenészélet portréi felé vette az irányt. A trombitás fiatalemberben (Young Man with a Horn, 1950) Kertész Mihály rendezésében, Douglas egy új oldaláról mutathatta meg magát. A végletesség itt sem hiányzott a karakteréből, ám az őserő tombolása helyett figurája a személyes művészvilágba, a zenébe menekült félelmei elől. Lauren Bacall társaságában az új karaktert biztos fogásokkal formálta meg, így a Dorothy Baker írásából készült dzsesszmiliő hitelesen került a vászonra.
Tennessee Williams-adaptációban, középszerű westernben (Raoul Walsh: Along the Great Divine, 1951) és a televízióban is kipróbálta magát (The Jack Benny Program, 1954). Színészi œuvrejében rokon filmnek számít Billy Wilder A nagy karnevál (Ace In The Hole, 1951) és William Wyler Detektívtörténet (Detective Story, 1951) című késői noirja. Előbbiben fékevesztett, szenzációhajhász újságírót, utóbbiban egy igazságszerető, szerelmes, de a bünözőkkel könyörtelen és brutális zsarut alakít, aki egyszemélyes háborút is képes folytatni az alvilággal – egyszerre szeret és gyűlöl. Karaktere megannyi tucatakció és zsánerfilmes mozinak lett alapja; utóbbi filmnek különlegessége még az is, hogy szokatlanul klausztrofób, színpadias (Brodway-darabból készült) a közege. Douglas azonban folyton felemás módon érezte magát a filmes világban. Míg Felix Feist A nagy fák (The Big Trees, 1952) című technicolor westernjét kifejezetten gyűlölte, olyan nagy rendezőkkel dolgozott együtt, mint Vincente Minnelli és Howard Hawks.
A stúdiók folyton a bárdolatlan karaktert várták tőle, egyedül Minnelli bízott a finom játékú Douglasban, amikor A szörnyeteg és a szépség (The Bad and the Beautiful, 1953) hollywoodi producer szerepét is rábízta. A melodrámai figurák világában ugyan otthonosan mozgott, de Douglas úgy gondolta, nem illik ide. Egyértelmű volt számára, hogy hiába a rendezőóriásokkal való közreműködés, alakját megunhatja a közönség. A mérleget némileg kiegyenlítve vállalta el Edward Dmytryk A bűvész (The Juggler, 1953) című poszt-holokauszt drámájában a kettős „bohóc-szabadságharcos” figuráját.
Douglas azonban tudatosabban tovább akart lépni. 1955-ben saját céget alapított, az édesanyjáról elnevezett Bryna Productions-t. Rengeteg filmben és szerepben felelt meg, de egyéni karaktere továbbra is a lázadó figurákhoz, öntörvényű alakokhoz állt közel. Állítólag ő maga is ilyen volt. Színészi karrierje mellett azonban produkciós tevékenysége sem utolsó, még 1955-ben ismerte meg a hasonlóan öntörvényű, kezdő és precíz (akkoriban) noir-rendezőt, Stanley Kubrickot.
Az életrajzi írások szerint Douglasnak sok köze volt ahhoz, hogy Kubrick első világháborús, francia fronton játszódó drámája, A dicsőség ösvényei (Paths of Glory, 1957) úgy kerüljön vászonra, ahogyan azt a mai változatokból látni lehet. Meg is lett az eredménye. A patetikusságot eredményesen mellőző Douglas–Kubrick páros filmjét Párizsban be is tiltották, mert rossz színben tüntette fel a francia katonai vezérkart, holott céljuk a háború értelemetlenségének bemutatása volt. Kettejük munkájának későbbi eredménye volt, hogy Douglas rögtön Kubrick rendezői képességét ajánlotta fel a Universalnak, amikor a Spartacus (1960) című projekt forgatásán (a kezdő bányás jelenetek után) az eredeti rendező, Anthony Mann „kidőlt” a munkából. E film két csúcspont is egyben: Douglas számára az örök érvényű, ikonikus szerepek korszakának zenitje ezen alakítása, Kubricknak pedig tisztán szerzői érájának nyitánya. Egy újfajta siker korszaka.
De milyen volt Douglas számára ez az ikonikus korszak? A lyukas, karakteres arcéle, szenvedélyes alakításai egyfajta szexszimbólummá avatták a színészt. De hiába jelölték 1952-ben másodjára is Oscarra A szörnyeteg és a szépségben nyújtott alakításáért, a szobrocska egész életében elkerülte (hasonlóan Kubrickhoz, bár végül mindkettőjük kapott alibi-szobrocskát). A közönség zsigeri alakítást várt tőle, azt az erőt és pusztítást akarta látni tőle, amit megszokott. Nem hiába, hogy ezt a korszakot az ügyes kalandor, Odüsszeusz (Mario Camerini: Ulysses, 1954) és a lázadó Spartacus (1960) ókori peplumtémái keretezik. Pedig Douglas láthatóan kerülni akarta ezt az imázst, még ha nem is tiltakozott sokat ellene. A „rögvalóság” karaktereiből westernek, eposzok és mesefilmek hőseivé vált. Félt attól, hogy a kommerciális filmek üresfejű sztárrá változtatják. Eme korszakának kevésbé ismert alkotása Az indián harcos (The Indian Fighter, 1955), André von Toth szélesvásznú westernje. Douglas imádta ezt a filmjét, alakításának minden képkockáján látszik, hogy a színész Johnny Hawks sziú-háborús karakterének megformálásával szinte megbékélt a sztárvilág zsánereivel, elmúltak félelmei és ellentmondásos érzései.
Kubrick mellett említettem már William Wyler és Vincente Minnelli rendezőket, mint Douglas művészetének legjobb dirigálóit. Utóbbival a munkakapcsolata különösen szoros volt. Későbbi memoárjaiban írta, hogy egyik legjobban sikerült alakításának tartja A nap szerelmesét (Lust for Life, 1956), amelyben Vincent van Gogh életét jelenítette meg. A holland festő biopicjével Douglas kétélű életművét forrasztotta egybe; az Irving Stone regényéből készült színes világban Van Gogh karaktere egyszerre volt érzéki, szakadék szélén álló, hallucináló, durva, robbanékony, erőszakos zseni. A termékeny megszállottság érzékeny ábrázolása miatt Douglasnak sikerült az egysíkú zsigerlény, a kizárólag jóképű hős karakterét levetkőznie. Ehhez (George Cukor mellett) szüksége volt Minnelli baráti-rendezői attitűdjére. Hasonlóan baráti viszonya volt Tony Curtisszel és Anthony Quinn-nel is, akivel több filmben is együtt dolgozott. Pályája csúcspontján Douglas egyaránt kipróbálta magát fantáziafilmben (Richard Fleischer: Nemo kapitány [20,000 Leagues Under The Sea], 1954), sportfilmben (Henry Hathaway: The Racers, 1955), westernben (King Vidor: Kőkemény ököllel [Man Without a Star], 1955), történelmi filmben (Vikingek), bűnügyi moziban (Gottfried Reinhardt: Town Without Pity, 1961) és háborús drámában.
Mégis a western vált a legotthonosabb műfajává. Az 1957-es Újra szól a hatlövetű (Gunfight at the O.K. Corral) több szempontból pályájának csúcsa. Egyrészt John Sturges rendezése a műfaj legjobb fogásait mutatja be, másrészt a főszereplő Burt Lancaster (Wyatt Earp) – Kirk Douglas (Doc Holliday) páros hamisítatlan kettőse később megszámlálhatatlanul sok filmnek lett az etalonja, példaképe. Harmadrészt Amerika egyik legismertebb legendája, Wyatt Earp története került a nézők elé. Ám ha nem működött volna a zseniális páros, úgy Sturges filmje üres pasztellmozi lenne.
Douglasra viszont jellemző ebben a korszakában, hogy egyet lépett a vörös szőnyegen, majd egyet a „művészibb” mozi felé vezető úton, hiszen ekkor készült az említett A dicsőség ösvényei is. Nem csoda, hogy az eposzi filmekben csalódik, amikor leforgatja Tony Curtisszel a Vikingeket (Richard Fleischer: The Vikings, 1958). Douglas itt negatív figurát alakított, s bár filmje nem lett sikeres kritikailag, a közönség szerette. A félszemű északi hódító alakjában újra a sokszor őrjöngő gyilkos karakterét mutatta meg, amely sokat dobott a mozin, de nem mentette meg. Ha összehasonlítjuk a néhány évvel későbbi Spartacusban nyújtott játékával, a különbség megdöbbentő. Douglas szőke hajával néhol legalább olyan groteszknek és hiteltelennek tűnik, mint a John Wayne által alakított Dzsingisz kán (Dick Powell: The Conqueror, 1956).
Az utolsó vonat Gun Hillből (John Sturges: Last Train from Gun Hill, 1959) című westernben (a Van Gogh-film után) ismét Anthony Quinn volt a partnere. A siker itt sem maradt el, Sturges Lancaster nélkül is mindent kihozott a Quinn–Douglas párosból, már csak azért is, mert a két karakterből eleve őserő sugárzott, s ezt még a remek történettel is megfejelte. Ezután következett a római témájú rabszolgavezér felkelésének története, amelyet talán ehelyütt sem kell bemutatni: ikonikussága, jelentősége a mai napig megkérdőjelezhetetlen.
A Spartacus (1960) után is sikeres, ám mára kissé elfeledett filmek végtelen sora következett. Sőt, akkoriban a trák vezér életét bemutató eposz is annak számított, mivel a Ben-Hur (William Wyler, 1959) sikere mellett elhalványodott csillogása. Az utolsó napnyugta (The Last Sunset, 1961) Robert Aldrich dirigálásával forgatott bosszúwestern volt Rock Hudson társaságában, ám korábbi filmjeihez képest szürke lovasoperának tűnik e mozi. Ez főleg Hudson jellegtelensége miatt van. Ám Douglas remekül formálta meg a Spartacusból tovább fejlődő nyíltszívű haramiát. Egyébként a színész és Aldrich a forgatáson sokszor összekapott, főleg azért, mert a rendező folyton átíratta Douglas Trumbo scriptjét. Ennek ellenére a western és a melodráma különleges narratívával felépített példája ezen opusz. Minnellivel forgatott harmadik és egyben utolsó közös filmje volt (a rendező halála miatt) az Egy amerikai Rómában (Two Weeks in Another Town, 1962) című Irwin Shaw-regényadaptáció. A Telemark hősei (Anthony Mann: The Heroes of Telemark, 1965) nagyívű háborús eposza s a Pisztolypárbaj (Lamont Johnson: A Gunfight, 1971) újszerű westernje színesítették ekkor karrierjét.
Ezen időszakában meglehetősen felemás alakításokat is nyújtott Douglas. A Hook (George Seaton, 1963) című koreai háborús film katonájaként szokatlanul jellegtelen volt, míg a Hét májusi nap (The Seven Days in May, 1964) című, John Frankenheimer rendezésében készült politikai disztópiában ismét Burt Lancasterrel csillogtatta meg színészi tudását, amellett, hogy a titkos összeesküvésről szóló mozinak éles politikai felhangjai voltak. Douglas mindig patrióta volt, személyes barátság fűzte Kennedyhez, de később Ronald Reagan elnökkel is jó viszonyt ápolt. A politika egyre jobban érdekelte. Mégsem olyan filmekben szerepelt, amelyek direkten politizáltak volna; Otto Preminger mozija, a Szemben az árral (In Harm Way, 1965) Pearl Harbour traumáját dolgozta fel, meglehetősen patrióta, de a korszakhoz képest kevésbé romantikus módon. Itt (az egyébként ekkor rákkal küzdő) John Wayne partnere volt. Az újabb háborús tematikát erősítő filmjei közül az említett Telemark hősei és a Párizs ég? (René Clement: Is Paris Burning?, 1966) a második világháború, míg Az óriás árnyéka (Melville Shavelson: Cast A Giant Shadow, 1966) az izraeli háború összecsapásaiba kalauzolta el (A bűvész után újra) a nézőket.
Douglas a Pisztolypárbaj után a ’70-es évek világában megpróbált másfajta filmek sorában is helytállni. A kommunikációs forradalom már nem kedvezett az olyan pionír western eposzoknak, mint Andrew V. McLaglen Távoli Nyugat (The Way West, 1967) című filmje, melyet Douglas ironikus műnek tartott, vagy akár a Rabold el az aranyat (The War Wagon, 1967). A Pisztolypárbaj megfáradt mesterlövészének alakításával, ha nem is végleg, de búcsúzott a westerntől. Rejtélyesen kevés szó esik a színész ekkoriban forgatott, mindenképpen figyelemreméltó, provokatív filmjéről, Martin Ritt Testvérek (The Brotherhood, 1969) című művéről. A kései noir hullámba tartozó film egy vietnami veterán visszailleszkedésének kísérletét mutatja be. Douglas háborús repertoárjából ez a tematika sem hiányzott.
Fia, Michael a ’70-es években debütált a színészi pályán (először a tévében kezdett), aki csak a ’80-as években ért el sikereket. Úgy tűnt, a Douglas-dinasztia tartósan megveti lábát az amerikai vásznakon. Négy fia közül Michaelt nem kell bemutatni; Joel és Peter producer, a tragikusan fiatalon elhunyt (2004) Eric pedig stand-up comedy sztár lett.
A ’70-es években tehát Kirk Douglas új műfajok felé indult és kipróbálta magát a sci-fi világában, beszállva a mesterséges intelligencia tematikájú alkotások (a robot az ember ellen fordul) sorát erősítő alkotásokba. Az évtized elején egy meglehetősen felejthető Verne-adaptációban működött közre, a Világítótorony a világ végén (The Light At The Edge Of The World, 1971) című filmben, majd ’79-ben zavarba ejtő, klausztrofób-erotikus drámát készített Stanley Donen dirigálásával Hármas számú űrbázis címmel (Saturn 3, 1979). Kelet-Európában nagy népszerűségnek örvendett anyahajós/időutazós sci-fije, a Végső visszaszámlálás (Don Taylor: The Final Countdown, 1980), amelyben az időhurokba kerülő Nimitz anyahajó bölcs kapitányát formálta meg. Az 1941-be visszakerülő nagy hajó legénységének módja lenne megakadályozni a Pearl Harbour-i japán támadást. Amellett, hogy Douglas jól hozta a kapitányszerepet, sokszor érezni, már nem találja helyét a tudományos-fantasztikus világban. Karrierje szempontjából e mozi szinte parafrázisa az Árral szembennek. A Holocaust 2000 (Alberto DeMartino, 1977) mára B-filmekre emlékeztető posztapokaliptikus mozi, amely az akkoriban futó olasz szériákat erősítette, s szintén Douglas útkeresése volt a ’70-es évek műfaji kavalkádjai között a horror irányába. Egy évvel később Brian De Palma Őrjöngésében (The Fury, 1978) folytatta műfaji kirándulását.
Lassan azonban visszavonult a nagy szerepektől, de mindenképpen stílusos lezárást akart. A Lázadás a prérin (Posse, 1975) című westernjében nem sikerült felülmúlnia a Pisztolypárbaj színvonalát, annak ellenére, hogy Berlinben Arany Medvére is jelölték. Ez volt életének második rendezése (az 1973-as vadnyugati kalandfilm, a Scalawag után), s bár nem erőtlen a munkája, mindképpen megkésettre sikerült.
Fáradt viszont utolsó vadnyugati próbálkozása, a tévé számára készült Pisztolyhősök (Steven Hilliard Stern: Draw!, 1984), amelyben James Coburn volt a társa. Jeff Kanew Kemény fickók (Tough Guys, 1986) című nosztalgikus gengsztervígjátékával mintegy szimbolikus módon lezárta egész pályafutását, kultikus társa, Burt Lancaster oldalán. Az ’50-es években nagymenő bűnözők szabadulnak a sittről harminc év után, a komikumot egykori önmaguk és a ’80-as évek különbsége adja. Bárgyúsága ellenére még ma is hihetetlenül kellemes szórakozás, bohóckodás ez a mozi, két jóbarát marháskodása.
A következő 30 évben (utoljára 2008-ban) csak mellék- (Jonathan Lyn: A pénz boldogít [Greedy], 1994) vagy emlékezetes cameo-szerepekben (lásd John Landis: Oscar, 1991) tűnt fel. De aktivitása nem lankadt. Kevesen tudják, hogy íróként kezdett dolgozni már a ’80-as években. Előbb önéletrajzi könyvét készítette el A rongyszedő fia címmel, majd felemás bestsellereket írt. Oscarból csak életműdíj jutott neki, de tucatnyi unokával büszkélkedhet. Kirk Douglas pályája, szerepeinek tematikái sajátos perspektívája az amerikai szórakoztatóipar történetének; valódi mesetörténet az övé. Közhelyesen szólva, az amerikai álom példaképe is lehetne. Az egyszerű, szegény gyermek színészdinasztiát alapít, majd túlélve az infarktust, háborúkat és filmtörténeti korszakokat, tudatosan törekszik önmaga megvalósítására. Douglas szerteágazó repertoárja nemcsak önmaga, hanem korszakainak is lenyomata. Filmjeiben ott van a háború utáni időszakban noirokat élvező, az ’50-es években a mítoszokat kedvelő, a ’60-as évek lázadóit imádó és a ’70-es évek technokrata újításaiért rajongó Amerika. Douglas (úgy, mint filmjei) országa történelmének része, egyfajta „vetülete”.
Kétségtelen szerencse, hogy Kirk Douglas ennek a száz évnek részese lehetett, de abban is biztosak lehetünk, hogy ez első száz éve volt csak, s a következő centenáriumban is ugyanúgy fogunk felfedezettjeiről, színésztársairól beszélni, mint az elmúlt hosszú évtizedekben. Isten éltesse sokáig!
