Nagy népszerűségnek örvendenek mostanság a kosztümös drámák, a kortárs skandináv filmművészetet mégsem ez az irányvonal határozta meg az elmúlt tizenöt évben. Főleg a dán darabokat nem, melyek a hétköznapi tragédiák elszenvedőinek váltak egyik legfőbb szószólóivá. Jó látni, hogy más műfajban is példaértékű műveket készítenek.

Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy Nikolaj Arcel filmje valószínűleg másképp festene, ha nem tudhatná a háta mögött a fent említett tizenöt súlyos év termését. Először a Dogma, aztán Anders Thomas Jensen, végül pedig Susanne Bier nemzetközi viszonylatban is nagy visszhanggal bíró életműve az, ami bizonyította, milyen szoros és érzékeny viszonyt ápolnak a dánok az őket körülvevő mindennapi élettel és az egyéni sorstragédiákkal. Ezekről szól ez a film is – jóllehet az egyébként igen mutatós külcsín egy újabb, az aktuális trendbe tökéletesen illeszkedő történelmi filmet ígér.

VII. Keresztély uralkodásának, pontosabban magánéleti viszontagságainak a történetét meséli el a szabatos felépítésű Egy veszedelmes viszony. A történetbe ott kapcsolódunk be, amikor az angol származású Karolina Matild királynét hozzáadják a dán uralkodóhoz, anélkül persze, hogy ők ketten ismerték volna egymást korábban. Szerelmük hintója finoman fogalmazva is döcögősen halad, Keresztély hullámzó kedélyállapotának és infantilis (majd később pszichotikus) viselkedésének köszönhetően. A királynő sokáig tűr, majd mikor már szinte mi magunk kívánjuk, hogy kinyíljon a zsebében a bicska, a király bejelenti egyéves európai körútját, amelyről Dr. Struensee társaságában tér vissza. A német származású férfi a király pszichológusává és egyben személyi titkárává is avanzsál, aztán nem sokkal később Karolina ágyasává. Nem olyan egyszerű azonban a helyzet, mint egy mezei melodrámánál. A balga Keresztély nem hajlandó tudomást venni az orra előtt zajló románcról, sőt még azt is hagyja, hogy Struensee bábként használja őt, és voltaképpen átvegye az irányítást az egész ország fölött. Az arisztokraták viszont nem sokáig tolerálják mindezt, már csak azért sem, mert a német orvos Rousseau és Voltaire eszményeit hirdeti, közvetlenül a felvilágosodás előtt.

Korhűséget illetően egy szavunk sem lehet. Persze hogy is lehetne: a skandináv államok XVIII. századi történelme feltehetően nem tartozik az általános műveltség tárgykörébe. Arcel higgadt, realista munkája mégis annyira pontos és hihető, hogy utána talán jogosan érezhetjük úgy, hogy most egy kicsit képben vagyunk. Ehhez masszív hátszelet biztosít a kifogástalan rendezés. Nemcsak a jó ritmusban adagolt fordulatok vagy egy-egy részlet (vizuálisan és dramaturgiailag is) aprólékos kidolgozása miatt érezzük a patinát. A festői fényképezés, a bársonyos zene és persze a lenyűgöző színészi játék mind-mind emelik a film fennköltségét. Legnagyobb pozitívuma pedig, hogy ezzel együtt sem válik hivalkodóvá. Önmaga emelkedettségét tudomásul vevő, ám azzal egy percre sem eltelő dolgozatot kapunk. 137 perces játékidejében mégsem a bámulatos totálok, hanem finoman komponált nagyközelik és a hosszan kitartott csendek válnak meghatározóvá, hűen tükrözve a történet inkább egyén-, mintsem nemzetközpontúságát.

Hogy ez elegendő-e – nem tudom. Gyorstalpaló töriórának és minőségi szórakoztatásnak bőven. Különben is, Mads Mikkelsen elérte azt a státuszt, amikor már bármilyen filmben játszhat, csak miatta érdemes lesz megnézni. Szerencsére itt nincs szó arról, hogy ő vinné el a hátán a sztorit. Egyben van ez a film magától is. Csak ha belegondolok, teljesen sótlan. Ezt egy aprócska jelenet – a király és az orvos első találkozása – szimbolizálja a legjobban. Értelmes beszédtéma híján elkezdenek (mára már) unalomig csépelt Shakespeare-idézeteket puffogtatni. Hasonló érzéseim vannak a teljes filmmel kapcsolatban is: a megszületésük óta örökérvényű (más szóval: mindig beváló) fogásokat halmoz, egyébként jó érzékkel. Felvet néhány, mindig aktuálisnak mondható kérdést egyénről és társadalomról, szabadságról és kötelességről, becsületről és becstelenségről. Aztán anélkül, hogy bármi újat mondana ezekről, inkább hagyja a nézőt elterülni önnön telítettségében, pont úgy, mint egy ízletes és kiadós vasárnapi ebéd.