A Navarrai (IV.) Henrik (1589–1610) francia király körüli történelmi miliő már a némafilmeseket (Le Bargy: Guise herceg meggyilkolása, 1908) is többször megihlette. Furcsa, hogy önálló biopicre alig kerített sort a hetedik művészet, ez a mostani feldolgozás is adós marad a mélyebb portréval, viszont a régi vágású kalandfilmek kedvelői nem fognak csalódni.
Nérót általában azért tartjuk véreskezű, beteges, gyújtogató császárnak, mert Henryk Sienkiewicz Quo Vadisa azzá változtatta. IV. Henrik anyósa, Medici Katalin is azért kapott ilyen negatív élt a köztudatban, mert Heinrich Mann a korszakról írt kétrészes regénye méregkeverő boszorkánnyá változtatta. Ezt a könyvet igyekezett Jo Baier rendező két és fél órába sűríteni. Baier rutinosnak mondható a történelmi filmek gyártásában, a Verlorenes Land (Elveszett ország, 2002), a Schwabenkinder (2003) és a Stauffenberg – A Valkür hadművelet (2004) című II. világháborús drámák ugyan tévéfilmek voltak, de biztos kezű iparossá edzették alkotójukat. Ez meg is látszik a rendezőn, aki látszólag kényelmesen mozog és irányítja szereplőit a belső terekben, de az impozáns csatáknál már csak önmagát ismétli.
A 60. Berlinalén debütált IV. Henrik nem annyira történelmi alapokon, hanem sokkal inkább egy lektűrön nyugszik. Ezt a film nyíltan fel is vállalja már az elején, amikor maga Nostradamus jósolja meg a kis Henrik nagyléptékű jövőjét. Minden van itt, ami a régivágású francia kosztümös filmekre jellemző, éppenséggel egy-két videoklipes trip, a véresebb gyilok és a szabadabb, szado-mazo szexus az, amiben eltér a film a 60-as évek esztétikájától. Van ármánykodó ősanya Medici Katalin (Hannelore Hoger) képében és egy emberöltőnyi időn át a főhős mellett kitartó jóbarátok, Agrippa D’Aubiginé (Joachim Król) és Guillaume du Bartas (Andreas Schmidt) személyében. Aztán akad még a királyi karizmájában fogyatékos (itt még avíttasan a homoszexualitás annak számít) III. Henrik (Devid Striesow) és rengeteg szép nő, akiket hol a szépségükért, hol csak a vágyért csalogat ágyába a főszereplő. Ezt az egészet keretezi a politikai intrika, a vallásháborúk háttere.
A 16. századi Franciaország sok szempontból megosztott ország volt. A gyenge termés miatt éhínség ütötte fel a fejét, a nemesek eközben kisebb háborúkban csetepatéztak és mivel a trónon gyermekek ültek, gyorsan kialakult a kiskirályok országa. Ez kedvezett a protestantizmus terjedésének, amelyet gazdag és művelt, városi urak favorizáltak. II. Ferenc (1559–60) rövid uralkodása alatt került a kormányzáshoz közel a katolikus Medici Katalin és Guise herceg. E két kormányzó és a hugenotta nemesek egymás elleni vallási alapú vérengzései összesen nyolc háborút robbantottak ki Franciaországban 1562 és 1598 között. A katolikus oldalon Saint André és Guise álltak, a hugenottákat a Chatillon testvérek, Condé herceg, Bourbon Antal és később fia, Henrik vezették.
A film ezeket a folyamatokat is bemutatja, először a harctérre helyezi a hangsúlyt. Henrik csatában nő föl az Admirális pártfogásában, míg el nem jutunk a béke lehetőségéhez, Henrik és Valois Margit házasságához és a Szent Bertalan éji vérengzéshez. E szerelmi történetet már megannyiszor feldolgozták (főleg Dumas regényének köszönhetően), pl. 1954-ben Jeanne Moreau főszereplésével La reine Margot címmel, vagy 1994-ben, a Patrice Chéreau által rendezett hasonló című Margó királynében, Isabella Adjani főszereplésével. Kettejük kapcsolata itt is szenvedélyes, de inkább mazochisztikus. A film lényegében jó képet vázol Henrik személyiségéről, hiszen a humanista, jó kedélyű, kóborló királyt nem véletlenül nevezték vert-galant-nak (szoknyavadásznak) már kortársai is, csak éppenséggel azt felejtették el az alkotók, hogy ennél sokkal többről is szólt a hugenotta király.
Baier is – hogy a politikai csatározásokban ne vesszen el – inkább a nőcsábász oldalát domborítja ki. Tehát ha a történelem ezen korszakát akarjuk megismerni, arra nem jó film a IV. Henrik. Egyrészt azért, mert átsiklik folyamatokon, másrészről karaktereiben inkább a sztereotípiákat erősíti annak ellenére, hogy Henriknek a katolikus hitre való áttérése körüli legendás „Párizs megér egy misét” mondatot némileg hitelesen kiveszi főhőse szájából. Pont ennél a jelenetnél látszik a film didaktikussága: emlékképben újra végigpörgünk az addigi eseményeken. A történelmi hiányosságok ennek ellenére a dramaturgia feszes és sűrű, a film alig engedi el nézőjét.
Baier úgy választotta ki szereplőit és úgy építette fel karaktereiket, hogy akár egy eklektikus popbandát is össze lehetne rakni belőlük. Az elszánt Henrik Julien Boisselier alakításában a mindenre nyitott alteros haladó szellemű király benyomását kelti, míg Valois Margit, Armelle Deutsch játékában szadisztikus emós-gothic kinézetű lesz. A meleg III. Henriket játszó Devid Striesow mintha egy glam-rock csapatból ugrott volna a vászonra, az enervált, alkoholista apa, IX. Károly (Ulrich Noethen) pedig a leharcolt Stones-tagokat juttatja az ember eszébe. Ez az áthallás akkora, hogy az egyik jelenetben még deszkás graffitikre jellemző halálfejeket is festenek a dorbézoló III. Henrik hasára. A színészek ráadásul ezt a rendezői utasítást is követik, így teljesen elvesznek a kosztümök és közhelyek között, egysíkúvá válnak. Ez alól talán Hannelore Hoger (Medici Katalin), André Hennecke (Biron) és Karl Markovics (Coligny) erős jelenléte a kivétel. A képek viszont többségében szépek és jól fényképezettek, bár a veterán Gernot Roll (Heimat-tetralógia) kamerája inkább a belsőkre koncentrált és ott komponált igazán látványos képeket, míg a csatajeleneteket rábízza a gyors vágások dinamikájára.
A Navarrai Henrik tulajdonképpen egy néhol vergődő, aztán sodródó, szenvedélyes, romantikus király portréját rajzolja meg, klasszikus dramaturgiával és felületes ábrázolással. A film adós marad (irodalmi gyökere ellenére is) az igazi, történelemi IV. Henrik portréjával, alig van szó arról, hogy a király a nagy ívű Bourbon–dinasztia alapítója lett volna. Megelégszik a vaskalapos, zárt katolikusok és nyitott szellemiségű humanista protestánsok szembeállításában. Azt se tudjuk meg a filmből, hogy vajon egy pöttöm spanyol állam királya hogyan lesz Franciaország uralkodója, vagy, hogy mit is gondoltak az akkori protestantizmus új eszméiről. Ebből a szempontból szegényes és közhelyes, erősen középszerű a film. Viszont felturbózott életrajzi-kalandfilmnek jó szórakozást nyújthat még esetlegességei ellenére is. Jó tempója ezt mindenképpen lehetővé teszi, ezért talán ez a IV. Henrik „megér egy misét”.
