Pár hónapon belül a második kalandfilmet fogadhatjuk a Bruckheimer-művek háza tájáról. Legutóbb a Perzsia hercege vérzett el a kritikusoknál, most pedig a Varázslótanonc kárhozott hasonló sorsra. A filmből ugyan kiderül, mi az a „magyar tükörcsapda”, összességében azonban egy középszerű, lélektelen moziról van szó.
2000-ben járunk, amikor egy Dave nevű kissrác betéved egy antikoshoz. Ott összefut a motoros bandavezérre hasonlító Balthazarral (Nicolas Cage), akiről hamar kiderül, hogy mágus, aki néhány ezer éves kora ellenére egész jól tartja magát. Ad a fiúnak egy sárkány-gyűrűt, ami saját maga választja ki gazdáját (aki majd később nagy dolgok véghezvivője lesz). Persze a sárkány azonnal rátekeredik Dave ujjacskájára, de időközben kiszabadul Balthazar ősi ellenfele, a varázserő sötét oldalát képviselő Maxim Horvath (Alfred Molina). Hogy miért van az úriembernek magyar neve, az nem derül ki, az viszont igen, hogy gonosz, és a világgal nincsenek építő jellegű tervei. A két mágus közti csetepaté vége az lesz, hogy mindketten egy urnában kötnek ki.
A fiú 10 évvel később igazi lúzerré cseperedik, akinek vág az esze, mint a beretva, csak látszólag nincs vér a pucájában. Az időközben kiszabadult hókuszpókok felkeresik őt, Balthazar a szárnya alá veszi a srácot és kitanítja őt erre a mesterségére. Közben a szépen adagolt kalandok során kiderül, hogy a két varázslót maga Merlin tanította ki, egy másik urnában pedig maga Monica Bellucci várja, hogy kiszabadítsa őt szerelme, Balthazar. Érte meg ugyebár ki ne szállna harcba férfi-boszorkánnyal, CGI-sárkánnyal, akármivel.
Szóval ez lenne az egyik varázsló, amely a kánikula elől mozikba menekülő népet riogatja. A második augusztusi versenyző egy léghajlító, aki ráadásul az utolsó a szakmában. Ezt a fiatalembert M. Night Shyamalannak köszönhetjük, akit pár éve még elhamarkodottan Hitchcock utódjának kiáltottak ki, mára viszont egyre előkelőbb helyre tornázza fel magát a vérciki rendezők listáján. Jon Turteltaub filmje ezzel ellentétben nem ciki és éppenséggel végig leköti az embert, de a képek igazából csak visszatükröződnek a retinánkon, és ha el is jut némi információ az agyunkig, túl sok nyomot nem hagy ott. Vagyis megint egy profin összerakott, patikamérlegen kidekázott elemekből összetákolt mítoszt fogadhatunk, amiben sok bevált mém fedezhető fel, csak épp szív nincs benne. Márpedig egy ilyen varázs-moziban elengedhetetlen lenne egy kis mozi-varázs.
És akkor lássuk, ki mennyi ismerős mozzanatot talált a Varázslótanoncban más filmekből. Mi első körben a következőket: ereklyék, misztikus tárgyak: Indiana Jones. A bölcs mester és tanítványa, aki ügyetlenül fedezi fel a magában szunnyadó erőt: Csillagok háborúja. Mágikus gyűrű: A gyűrűk ura. Zöldfülű varázslótanonc: Harry Potter. Energiagömb, amit kézből lőnek ki: Dragonball. Aki kételkedne abban, hogy ez a vár igazából nem rég elkoptatott építőkockákból áll, annak maguk az alkotók adnak választ, hiszen filmjükbe több poénos utalást is belecsempésztek, melyek pont az imént felsorolt mozikra utalnak. Ezek a jobb pillanatok közé tartoznak, ahogy az izgi autós üldözés is, valamint a Disney Fantázia című klasszikusának egyik jelenetének megidézése is. Itt Miki egér helyett Jay Baruchel irányítja a seprűket, hogy helyette takarítsanak, de még nem tudja kontrolálni a hatalmát felettük, így a tisztítóakció káoszba fullad.
Ami viszont sokat elvesz a végső értékelésnél, az a szereplők kiválasztása. Molina inkább néz ki egy divatmajom műgyűjtőnek, mint velejéig romlott varázslónak, Cage sem tud semmit hozzátenni játékával a filmhez, a főhős szerelmét alakító Teresa Palmer olyan, mintha egy fogkrémreklámból csöppent volna ide, Monica Bellucci pedig tényleg csak van, nem játszik semmit, esetleg puszta jelenléte segíthet a mozipénztárnál hezitáló apukáknak, hogy melyik gyerekfilmre is üljenek be a picivel. Baruchelre viszont nem lehet panasz, hiszen megint azt a karaktert hozza, ami a legjobban áll neki: a nyegle srácot, aki jófej és tökös is, csak nem bízik magában. Most is túl jó nő a csaja és be kell bizonyítania, hogy meg is érdemli őt.
A történet sajnos a klisék kliséjére fut ki, vagyis, hogy a legkisebb fiúnak bíznia kell magában, hiszen a varázslat benne van, a csodához pedig nem gyűrű, hanem hit kell. Így győzi le a gonoszt, szerzi meg a pipit, és bár fele királyság nem jár neki, végülis nem panaszkodhat. Ahogy Bruckheimerék sem, hiszen szép számmal látogatnak majd a nézők a moziba, a kisgyerekek pedig film utáni örömükben elcibálhatják a szüleiket a legközelebbi szupermarketbe, hogy varázslótanoncos tolltartót, iskolatáskát és müzlibe rejtett matricákat vásároljanak.
