„A semmiből jött, 20–21 évesen. 1993 végén jártunk. A helyesírása mindent alulmúlt, de teljesen mindegy volt. Volt valami szokatlan kisugárzása és hajlíthatatlan akaratereje a fiúnak.”1 Így jellemezte Ralph Schwingel producer a Rövid és fájdalommentes forgatókönyvével felbukkanó, ma már népszerű német filmrendezőnek számító Fatih Akint, akinek Soul Kitchen című új filmjével nyitja kapuit az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) Kolozsváron.
Németország X
A hamburgi Wüste Film produkciós céget 1989-ban alapította két producer, Ralph Schwingel és Stefan Schubert, valamint Lars Becker rendező (Becker időközben elhagyta a céget). Céljuk a nagy producerektől való függetlenedés, a szabad munka feltételeinek megteremtése, egy alkotóműhely létrehozása volt. Nem sokkal később, 1994-ben, hasonló indíttatásból három rendező, Tom Tykwer, Wolfgang Becker és Dani Levy, valamint Stefan Arndt producer létrehozták az X Filme Creative Pool elnevezésű filmgyártó, később filmforgalmazóvá is váló cégüket. A német filmvilágban megkezdődött valami, ami a nyolcvanas évek elején, az Autorenfilm széthullásával, megszűnni látszott: rendezők, forgatókönyvírók (akiknek szerepe az Autorenfilm alatt szinte eltűnt), operatőrök és színészek egy újabb generációja jelent meg, hozta lendületbe a német mozit.
A fiatal filmkészítőknek kettős szándéka volt, egyrészt igazi, bizonyos értelemben szórakoztató mozifilmekkel akarták visszacsábítani a német közönséget, másrészt minőségi filmeket, szerzői munkákat akartak rendezni. E kettő ötvözete, melyet a nevükben rejlő ’X’ betű volt hivatott szimbolizálni, olyan nemzetközi visszhangot elért alkotásokat hozott létre, mint A lé meg a Lola vagy a Good bye Lenin. Mára pedig a legfontosabb német filmek előtt, gyártóként vagy forgalmazóként, az X Filme spotja jelenik meg. Fatih Akin karrierje nem kapcsolódik szorosan az X-filmesekhez, de műveinek hasonló irányvonalán érződik az egységes légtér, a kor szelleme. Akin útjait, egészen 2004-ig, amikor saját céget alapított Corazón International néven, a Wüste Film egyengette.
Akin esetében az X nemcsak a műfaji és szerzői elemek összefűzését jelenti, hanem a német és török kultúra közötti kapcsolatot, vonzást vagy taszítást, mely szinte mindegyik művében jelen van, valahol mélyen még legújabb alkotásában, a Soul Kitchenben is. A bevándorlókkal, az emigrációból származó problémákkal foglalkozó filmek szemléletmódját a 70-es években a kultúrák közötti különbség, az idegenség határozta meg, akár a bevándorlók, akár a be(nem)fogadók nézőpontját ábrázolták, így ezek a filmek az „idegenség mozija" (Das Kino der Fremdheit) nevet kapták. Számos film közül idesorolhatók Fassbinder munkái, A vendégmunkás (1969), A félelem megeszi a lelket (1974) vagy Helma Sanders Shirins Hochzeit, (1975), illetve Werner Schroeter Palermo oder Wolfsburg (1980) című filmje. Ám a 80-as évekre felnőtt egy generáció, akiknek szülei bevándorlók voltak, ők azonban már Németországban szocializálódtak. Ennek a generációnak számos tagja most már nemcsak ábrázoltja, hanem alkotója is lett a német filmnek. E műveket, a két kultúra közötti élet tapasztalatát feldolgozó alkotásokat jelölik a Kino der Métissage néven.2 Akin filmjei mellett érdemes megemlíteni Thomas Arslan, a „berlini iskola” képviselőjének trilógiáját, a Geschwister – Kardesler, a Dealer és a Der schöne Tag című filmeket. A kettős kultúra, az idegenség vagy az óhazába való visszatérés minduntalan felbukkan Akinnál, de legerőteljesebben majd csak A másik oldalon (Auf der anderen Seite) című filmjében válik központi témává. Korai munkái különböző műfajokba helyezik ezt a problémakört – még a Fallal szemben (Gegen die Wand) című filmjében is, amely választóvonal lesz az első három műve és A másik oldalon között, erősen dominál a melodramatikus színezet.
Elindulás
Első filmjének, a Rövid és fájdalommentesnek (Kurz und schmerzlos) kezdetben forgatókönyvírója és főszereplője lett volna (Akin gyakran tűnik fel epizódszerepekben saját és kollégái filmjeiben). Ám az indulástól a megvalósulásig tartó hosszú idő alatt Akin lehetőséget kapott a Wüste Filmtől két rövidfilm, a Sensin – Du bist es! (1995) és a Getürkt (1996) leforgatására, a producerpáros pedig megbizonyosodott, hogy egy nagyjátékfilm megrendezésével is megbízhatja a fiatal filmest. A Rövid és fájdalommentes a ZDF-fel közösen készült, televíziós sugárzásra, Super 16 mm-es nyersanyagra, ám az elkészült film minősége arra ösztönözte a gyártókat, hogy moziforgalmazásban is megméressék művüket. 70 kópiával terjesztették és
80 000 nézőt érdekelt, amit bukásként könyvelhettek el. Nem mérték fel kellőképpen célcsoportjukat, és nem tudták rábírni a török közönséget, hogy saját problémáit nézze a vásznon. A kritikai visszhang azonban nem volt rossz, a film számos fesztiválon megfordult, különböző díjakat kapott, köztük a Bayerischer Filmpreis-t a legjobb debütáló rendezőnek.
A történet Hamburg Altona negyedében, Akin szülőhelyén játszódik, műfaját tekintve a gengszterfilm és a melodráma ötvözete. Több hasonlóságot mutat Martin Scorsese olasz-amerikaiakról szóló korai munkáival, gyakran egy-egy snittel tiszteleg e filmek előtt; a főcím alatti verekedés a Ki kopog az ajtómon? elejét juttatja eszünkbe, a szereplők bemutatkozó képsorai vagy indulataik ártatlan járókelőkre szabadítása pedig az Aljas utcákat és benne Johnny Boy (Robert de Niro) karakterét idézik meg. Hősei, a török Gabriel, a szerb Bobby és a görög Costa multikulturális barátságát szétzilálja a bűn és a csábítás. Bár e figurák származásuk miatt idegenek maradnak abban a világban, melybe beleszülettek, hasonlóan Kassovitz Gyűlölet című filmjének csellengő fiataljaihoz, Akin mégsem emeli ki annyira egyértelműen a befogadó ország elnyomó magatartását, mint francia kollégája. Az, hogy szereplői a helyes utat válasszák, nem lehetetlen. Ezt példázza Gabriel, aki taxisofőrnek áll bátyjához, sőt Costának is szerez munkát. A tragédia mégis elkerülhetetlen, a maffiával barátkozó Bobby végül magával rántja barátait is, Gabriel egyetlen lehetősége a menekülésre az marad, ha visszatér Isztambulba. E megoldás, mely itt a bosszúból gyilkossá váló Gabriel számára tulajdonképpen fizikai kényszer, a későbbiekben, a Solino, a Fallal szemben vagy A másik oldalon című filmekben az élet folytatásához szükséges lelki szükségletté alakul át.
A Rövid és fájdalommentest kimondottan elsőfilmes hibák választják el későbbi munkáitól. Nyers, gyakran komor, 35 mm-es kópiára nagyított szemcsés képei, a vágástechnikája, nemcsak tartalmilag, hanem stílusában is a korai Scorsesét idézi. A későbbiekben ez a fajta képi látásmód teljesen eltűnik, stílusa profibbá, kevésbé szembetűnővé válik, inkább filmjei típusához igazítja a formát. Plánozása és színészvezetése itt még túl kiemelő, egyértelmű érzéseket akar hatásosan kifejezni, szinte szavakra lefordíthatóvá tenni gesztusokat, így néhol erőltetetté válik. Ám minden hibája és naivsága inkább bájt kölcsönöz a filmnek, mint hogy minőségén rontana, és már e munkájában is fellelhető az emberi kapcsolatok iránti érzékenysége, mely későbbi műveit jelentőssé teszi.
Át a hídon
A Júliusban (Im Juli., 2000) egy romantikus road-movie komédia, sztárokkal, Moritz Bleibtreujal és Christiane Paullal a főszerepben, humoros jelenetekkel, magyarországi autós üldözéssel és a Boszporuszon átívelő befejezéssel, vagyis tökéletes ellentéte első filmjének. Juli beleszeret a tanár Danielbe, akinek egy napot ábrázoló gyűrűt ad el azzal a jóslattal, hogy az első lány, aki vele szembejövet napmintát visel, élete szerelme lesz. A trükk az lenne, hogy maga Juli jelenik meg, nappal a ruháján, ám a véletlen megtréfálja őket, először Meleket, a török lányt küldi Daniel elé, aki azon nyomban beleszeret, majd, amikor úgy dönt, hogy a lány után megy Isztambulba, a második tréfa Julit jelöli ki útitársaként. Számtalan kaland veszi kezdetét a Duna menti országokban, amíg végül eljutnak a Boszporusz-hídig, és Daniel is ráébred, kibe is szerelmes igazán. A Júliusban vicces, kedves, kalandos film, egyenletes munka, végig szórakoztató, lendületesen elmesélt történet, melybe Akinnak sikerült magából is belecsempésznie valamennyit, humora mellé pedig némi irónia is társult, legalábbis a különböző nemzetek nem sértő módon sztereotip ábrázolása mintha ezt sejtetné.
Hazatérés
Harmadik mozifilmje, a 2002-es Solino előtt egy dokumentumfilmet készített Denk ich an Deutschland – Wir haben vergessen zurückzukehren címmel 2001-ben. Az elég személyes hangvételű filmben saját családját bemutatva próbálja meg a bevándorlók életét, a kettős kulturális kötődést és az óhazától való elszakadást ábrázolni. Gyökereit kutatva visszautazik abba a kis török halászfaluba, ahonnan 1965-ben apja indult útnak Németország felé, és ahova most térnek vissza azóta először. A film a Megaherz TV Fernsehproduktion Denk ich an Deutschland című dokumentumfilm-sorozata egyik epizódjának készült. A Solino volt első munkája, melynek forgatókönyvét nem maga írta. A könyv (szerzője Ruth Toma) azonban tökéletesen beleillik az Akin által vizsgált témakörbe.
Ezúttal egy, az elindulástól a visszatérésig tartó teljes történetet jelenít meg. Egy olasz család három évtizedét követi nyomon, akik egy Solino nevű kisvárosból települnek át Németországba, ahol éttermet nyitnak. A történet középpontjában Gigi és Giancarlo, a tűz és víz testvérpár áll, akik különbségeik ellenére egészen addig kitartanak egymás mellett, amíg érzelmileg és egészségileg is tönkrement anyjuk haza nem akar térni, meghalni. A sikeres Gigi vele tart, mialatt az addig nélkülözött báty, Giancarlo minden téren igyekszik öccsét helyettesíteni. Giginek kiadva magát átvesz egy filmes díjat, interjút ad, fotóztatja magát, majd barátnőjének ágyába is befekszik. Miután a kistestvér minderre rájön, véglegesen Olaszországot választja, feleségül veszi gyermekkori szerelmét, amatőr filmeket készít és boldogan él. Elszakad a sikerekben gazdag, de idegen újvilágtól, ami mellett kitart apja és bátyja, hogy szeretetben és békében éljen szülővárosában. A film egyes képsorai követik az olasz családi élet annyiszor látott ábrázolásmódját, kalandos diákcsínyekkel, kiabáló, pofozkodó apával, hangos ebédekkel, Fellini és Tornatore emlékeit idézve. A hazatérésről és egy család széthullásáról szóló történet minden érzelmessége ellenére kissé unalmassá vált, karakterei enerválttá sikeredtek, befejezésében pedig túl közvetlen az erkölcsi tanulság.
A Solino után két évvel, 2004-ben elkészítette a Fallal szemben című filmjét, az igazán nagy áttörést, melyben minden eddigi fontos ellentét – múlt és jelen, férfi és nő, német és török, élet és halál – egymásnak feszül. A Berlinalén 18 év után ismét német film kapta az Arany Medvét, Fatih Akin pedig nemzetközileg is elismert rendezővé válhatott.
[a folytatás ide kattintva érhető el]
Schwingel, Ralph: Die Wüste lebt, in: Michael Töteberg (szerk.): Scenenwechsel – Momentaufnahmen des jungen deutschen Films, Rohwolt Tachenbuch Verlag, Hamburg, 1999
Georg Seeßlen: Das Kino der doppelten Kulturen, in: epd Film, Nr. 12. December 2000.
