A Mindent anyámról Pedro Almodóvar egyik legösszetettebb és legátgondoltabb filmje. A forgatókönyvet utalások bonyolult rendszere hálózza be, a szereplők és a díszlet jellegzetesen almodóvari, a film maga sötét humorral megtűzdelt, komor dráma.

2000-ben kis híján elmaradt az Oscar-díjak átadási ünnepsége. Először is nyoma veszett 4000 szavazócédulának, úgyhogy az akadémiának új szavazólapokat kellett szétküldenie és két nappal meg kellett hosszabbítania a visszaküldési határidőt. Az első bakit egy újabb titokzatos esemény követte: a március 26-ára tervezett gála előtt pár héttel nyoma veszett az 55 szobrocskának. A chicagói előállító, R. S. Owens útnak indította az „aranyhadsereget” Los Angeles felé, ám az – sosem derült ki, hogyan – út közben eltűnt. Március 18-án aztán jelentkezett egy Willie Fulgear nevű szemétszállító munkás, aki a Los Angeles-i Koreatown egyik kukájában rábukkant 52 szobrocskára. A szállító Roadway Express busásan megjutalmazta a becsületes megtalálót – 50 000 dollár ütötte a markát.

A nehéz sorsú „nagybácsik” egyike aztán Pedro Almodóvar kezébe került, aki Todo sobre mi madre című spanyol filmjével egy francia, egy brit, egy svéd és egy nepáli alkotás elől szerezte meg a kitüntetést, nem is véletlenül: a Mindent anyámról Pedro Almodóvar egyik legösszetettebb és legátgondoltabb filmje. A forgatókönyvet utalások bonyolult rendszere hálózza át, a szereplők és a díszlet jellegzetesen almodóvari, a film maga sötét humorral megtűzdelt komor dráma.

A Mindent anyámról filmes előzményei közül elsősorban Joseph L. Mankiewicz Beszéljünk Éváról! (All About Eve, 1950) című, többek közt a legjobb film Oscarjával kitüntetett filmje tűnik ki. Almodóvar nemcsak a címmel játszik rá a kapcsolatra, hanem direkt idézetként is szereplői elé vetíti a félszáz évvel korábban készült remekművet: Manuela és fia, Esteban egy este a televízióban nézi – az írói babérokról álmodozó Esteban a film hatására írja át készülő novellája címét Mindent anyámról-ra. A koszorú azonban sosem kerülhet Esteban fejére: A vágy villamosa című színdarab két főszereplőjét ostromolná meg autogramért, amikor halálra gázolja egy autó. Manuela később ugyanúgy megnézi a színdarab minden egyes előadását, mint Eve Harrington, majd a sztárszínésznő öltözőjébe jutva elsírja annak élete történetét és tragédiáját, és rövid időre a szolgálatába is szegődik – helyét később a transzvesztita prostituált, Agrado veszi át, aki valóban hűséges mindenes lesz Huma Rojo mellett (bár Agrado is színpadra áll egy adott pillanatban, a színésznőnek nem kell csalódnia benne, mint a Bette Davis alakította Margot-nak Eve-ben).

A Mindent anyámról és Elia Kazan A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire) című Tennessee Williams-adaptációjának¹ kapcsolata már inkább csak véletlen egybeesésnek tűnik. Az 1951-ben bemutatott film forgatása idején az amerikai színpadokon nagy sikerrel játszották annak eredeti színdarab-változatát, A vágy villamosát – és Almodóvarnál ismét színpadon látjuk a darabot, minimalista díszletekkel, többnyire a színházi néző saját nagytotáljából fényképezve, mindig csak egy-egy részletében felidézve. A darab zárójelenete kétszer is megismétlődik Almodóvar filmjében, ezáltal sokkal nagyobb hangsúlyt nyer, mint Kazannál: nővére elhurcolása után, kisgyermekével karjában a fiatal anya, Stella megfogadja, hogy soha többé nem tér vissza férje házába. Nem véletlen, hogy Manuela betéve tudja Stella szerepét (akárcsak Éva bálványa, Margo szövegét): az anyaszerep, szerettének elvesztése és a végső elutazás összemossa a két figurát.

Almodóvar az anyáknak – és Bette Davisnek, Gena Rowlandsnek, Romy Schneidernek – ajánlja munkáját: a sajátjának és a mindenkori anyáknak. Nem példaképet állít eléjük Manuela szerepében, hanem bemutat egy másik anyát, akinek igencsak nehéz az élete: elveszíti egyetlen gyermekét, miután 18 éve annak apját is elvesztette – csakhogy a fiatal Esteban meghalt, míg azonos nevű apja Lolaként ismert transzvesztita –, ráadásul Manuela anyaszerepe „megháromszorozódik” a cselekmény folyamán. Hozzáköltözik a fiatal Rosa – az üde szépségű Penélope Cruz nem először játszik Almodóvar-filmben, és kiválóan alakítja a megesett kis apácát –, aki nemcsak terhes, hanem AIDS-es is. Rosa saját anyja házába nem térhet haza, sorsa azonban szorosan összefonódik a pótmama Manueláéval: Manuela fogadja gondjaiba a hamarosan végbúcsút intő Rosa kisfiát, Estebant – akinek szintén Lola volt az apja –, és Rosa szüleihez költözik, így maga is családra lel. Vizuális játékok terhelik tovább Manuela figuráját: a cselekményt elindító halálos autóbaleset előtt Manuela a színház reklámplakátja előtt vár fiára – a plakátról A vágy villamosának a valóság elől a képzelet világába menekülő Blanche DuBois-ja, a színésznő Huma néz le rá.

Manuela Blanche-ként megpróbálja eltemetni magában a múltat, a valóságot, ám barátnője, Agrado maga a földhözragadt jelen – kicsit olyanok ők ketten, mint az egykori romantikus regények és hősköltemények egymást kiegészítő, egy oldalon álló szereplői: az ábrándos úrinő és a tenyeres-talpas szolgáló. Ez az ellentét nem annyira mindkettejük jellemének túlzásaiban érvényesül, hanem inkább Agrado kissé groteszk, de szintén életszerű figurája révén.

Különös és szép, egymást metsző körök zárulnak be tehát a film végére, amely ugyanakkor pillanatig sem nélkülözi a jellegzetesen almodóvari tematikai és stilisztikai sajátosságokat. Egyes szereplők drogok és nemi betegségek áldozatai. A homo- és transzszexualitás bizarr és sötét humorú fordulatokat kölcsönöz az eseményeknek – Manuela, majd Rosa például egy „nőtől” esik teherbe, az egyik színész a „jó szívű” Agradonál keres „enyhülést” idegességére stb. Agrado szerepe önmagában is tragikomikus, nyers öniróniája nem egyszer mosolyt csal nézője arcára – gondoljunk csak a színpadon improvizált monológjára². Mindez a látvány szintjén kiegészül azokkal a sajátos, tiszta színfoltokkal, az erős egyszínű jelmezekkel, a díszlet nagy, ismétlődő mintás tapétáival, amelyek oly jellemzőek Almodóvar filmjeire.

Kicsit szándékosan elrajzolt és túlzó az egész, akárcsak a cselekmény melodrámai elemei: talán mégsem kell épp annyira komolyan vennünk mindezeket a tragédiákat: a zárlat fanyar happy endjében a katarzis és nem a fanyarság a lényeg. Bár az élet olykor fittyet hány az erkölcsi szabályoknak és a boldogságról szőtt klasszikus álomképeknek, végül mégiscsak révbe érhet egy anya élete – üzeni a film, ellentétben A vágy villamosa vagy a Beszéljünk Éváról! végkicsengésével.

¹ Nem nyerte ugyan el a legjobb filmnek járó Oscart, viszont a legjobb művészeti vezetés (art direction) díja mellett a főszereplő Vivien Leigh, a mellékszereplő Kim Hunter és Karl Malden teljesítményének jutalma egy-egy szobrocska volt. Nehéz megértenem, miért csak egy jelöléssel és nem díjjal tüntették ki a fiatal Marlon Brandót is: a faragatlan lengyel bevándorló, Kowalski volt élete második főszerepe, és azt hihetetlen erővel és brutális kisugárzással játszotta el.

² A monológ alapja egyébként egy valós esemény: egy argentin színházban esett meg, hogy áramszünet miatt az előadást kénytelenek voltak elhalasztani. Egy Lola Membrives (Dolores Membrives Fernández) nevű színésznő oldotta fel a kínos helyzetet: vállalta, hogy kiáll a háborgó közönség elé, és ráveszi őket, hogy ne kérjék vissza a belépti díjat – inkább maradjanak, ő pedig cserébe elmeséli nekik élete történetét.