Joel Barish egy késő őszi reggelen a már megszokott melankóliával ébred, kimegy a vasútállomásra, és várja a szerelvényt, ami majd elviszi a munkahelyére. Miközben gondolatai saját jelentéktelensége körül forognak, egyszer csak elege lesz mindenből, és hirtelen felindulásában az ellenkező irányba induló vonatra száll. El kell jutnia a tengerpartra; talán maga sem tudja, miért pont oda, de valami mégis erre készteti. Megérkezik, majd betelefonál a munkahelyére és beteget jelent; magában kicsit talán már bánja is, hogy idejött.
Egyedül üldögél a parton, ahol aztán feltűnik egy lány. Egyből felfigyelnek egymásra, és (bár Joel vonakodik a dologtól) beszédbe elegyednek. Igen furcsa párbeszéd alakul ki kettejük között. A lány, Clementine életvidám jelenség, mégis túl rámenősnek és szokatlannak tűnik a viselkedése. Joel visszahúzódó, mondatai azonban magabiztosnak, már-már automatikusnak tűnnek. Mintha két régi ismerős találkozott volna, akik elfelejtették egymást.
Az iménti jelenet első látásra egy gyengén megírt forgatókönyv és egy színészvezetésben nem éppen brillírozó rendező munkájának érzetét kelti. Ilyesmiről azonban szó sincs. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmben Charlie Kaufman írózsenit (John Malkovich menet, Adaptáció) és Michel Gondry (Libidó) kliprendező-zsenit köszönthetjük újra. Első közös munkájuk, a 2001-es Libidó után három évvel érződik, hogy itt már jobban össze tudtak dolgozni. Akkor Gondry túl nagy hangsúlyt fektetett saját videoklipes látványvilágának a „vászonra” vitelére; különösen Björk Human Nature című videójának képeit erőltette a filmre. Most sem fukarkodik a bizarrabbnál bizarrabb képi megoldásokkal, ez mégsem megy a film rovására; érezhető a visszafogottság. Kaufmannál, mint az eddigi munkáiban mindig, ismét előjön a szerelem–vágy–vágyakozás gondolatisága, de a korábbiakhoz képest talán most a legromantikusabb (vagy legidealistább?).
Mindezt persze ismét egy igen szokatlan körítésben tálalja: Joel (Jim Carrey) és Clementine (Kate Winslet) kapcsolata egy idő után olyannyira megromlik, hogy a lány elhatározza, hogy kitörli emlékezetéből egykori szerelmét. Amikor Joel ezt megtudja, szintén erre az elhatározásra jut, és igénybe veszi a Lacuna cég szolgáltatását: az emlékek felidézésével visszakövetik az agyműködést, és elpusztítják a lánnyal kapcsolatos emlékeket raktározó agysejteket. Ez persze hosszú folyamat, amit két munkatárs, Stan és Patric (Mark Rufallo, Elijah Wood) a paciens lakásán is folytatnak. A filmben egyszerre követhetjük nyomon a valóság és az emlékek eseményeit, amit kissé megnehezít, hogy az emlékek felidézése az időben visszafelé történik. Ennek a Mementóban és a Visszafordíthatatlanban már jól bevált szerkesztési megoldásnak köszönhetően a nézői figyelem nem lankad, mint ahogy az a John Malkovich menet vagy a Libidó estében gyakran megtörtént. Az emléktörlés persze nem történik bonyodalmak nélkül, mivel Joel elkezd ragaszkodni Clementine-ről való emlékeihez, és megpróbálja ezeket a képeket elrejteni saját életének korábbi emlékei közé.
A film talán legérdekesebb gondolatai magával az emlékek lényegével foglalkoznak. Mennyire határoznak meg engem emlékeim? Én-képem mennyire függ az emlékeimtől? Mennyire lehet befolyásolni az emlékeimet és ezzel engem is? Ha valakihez ragaszkodom, vagy vágyom utána, az valóban ő, vagy csak az emlékképe az elmémben? A film elsősorban természetesen az igaz szerelem megtalálása körül forog, mindeközben azonban üde színfoltként hat a manapság nagy divatnak örvendő „emlékmanipuláció” mozik (Mátrix, Mementó) között.
