Közvetítők – Miloš Forman-napló VI.

2020. május 9. – írta Jakab-Benke Nándor

A cseh rendező életét és műveit rendhagyóan, naplószerűen boncolgató sorozatunk utolsó részéhez érkeztünk, amiben akarva akaratlanul is számvetés történik.

A takonybuborék leereszt – Bobby és Peter Farrelly: Dumb and Dumber To / Dumb és Dumber kettyó

2014. december 15. – írta Pernecker Dávid

„Semmi pánik, limuzinsofőr vagyok!” – mondta két évtizeddel ezelőtt Dumb, majd látványosan kizuhant a reptéri kifutóra. Ez csak egy, a Farelly testvérek sokkoló debütálásának sok-sok idézhető momentuma közül, és noha a szó szerint nevetségesen megkésett, és alapvetően indokolatlannak tűnő folytatásból jóval nehezebb ilyen és ehhez hasonló, bámulatosan ragadós hülyeségeket kiszemezgetni, pánikra jelen esetben sincs ok, ugyanis a második Dumb és Dumber film is pusztító baromság.

Elvitte a cica a nyelved? – A burleszk öröksége az animációs filmben: 4. Vizuális szójátékok

2013. január 4. – írta Varga Zoltán

Az animációban a humoros fogékonyság nem csupán a komikus fantázia működtetésével magyarázható, hanem magából a formából következik, aminek ambivalens viszonya van a szavakkal.

A szabadság ököljoga – Glenn Ficarra-John Requa: I Love You Phillip Morris

2010. július 7. – írta Hlavaty Tamás

Manapság a filmek elején már nem elég kiírni, hogy igaz történetről van szó, hanem meg is kell erősíteni ezt az állítást a hitetlen néző számára, valahogy így: „De ez most tényleg igaz. Komolyan.” Glenn Ficarra és John Requa rendezőpáros első nagyjátékfilmje kezdetén is ez történik, mozijukban egy ma is börtönben csücsülő férfi, Steven Jay Russell fordulatokban gazdag életét vitték vászonra.

FelCarolni a karácsonyt – Robert Zemeckis: A Christmas Carol / Karácsonyi ének

2009. november 11. – írta Balázs Ádám Samu

November közepétől már mindenkiben izzik a karácsony parazsa, leesik az első hó, téli gumikat kell rakni az autókra, talán már az ajándékok beszerzésére is gondolunk. Ebben az időszakban a tengerentúlon is készülődnek. A 30-as évek óta tradícióvá vált Charles Dickens novellájának filmvászonra vitele; ha nem is évente, de feltűnően gyakran csábítják el új feldolgozásaival az ünneplő szülőket és főleg azok gyermekeit (olyan marketing ez, akár a happy meal).

Emlékek egy makulátlan elméről – Michel Gondry: Eternal Sunshine of the Spotless Mind / Egy makulátlan elme örök ragyogása

2004. november 15. – írta Köles Tamás

Joel Barish egy késő őszi reggelen a már megszokott melankóliával ébred, kimegy a vasútállomásra, és várja a szerelvényt, ami majd elviszi a munkahelyére. Miközben gondolatai saját jelentéktelensége körül forognak, egyszer csak elege lesz mindenből, és hirtelen felindulásában az ellenkező irányba induló vonatra száll. El kell jutnia a tengerpartra; talán maga sem tudja, miért pont oda, de valami mégis erre készteti. Megérkezik, majd betelefonál a munkahelyére és beteget jelent; magában kicsit talán már bánja is, hogy idejött.

A teremtés maradéka – Bobby Farrelly-Peter Farrelly: Me, Myself & Irene / Én és én meg az Irén

2001. január 15. – írta Papp Attila Zsigmond

Semmi bajunk nem lenne ezzel az alkotással, ha nem emlékeznénk olyan élénken az Ember a Holdon és a Truman Show című filmekre. Ha Milos Forman és Peter Weir (Holt költők társasága) nem mutatta volna meg a fél világnak, hogy Jim Carrey alkalmasint színészi feladatok elvégzésére is alkalmas. Azaz filmszerű filmekben is helytáll, s nemcsak egymás mellé fűzött gagparádékban.