A cseh rendező életét és műveit rendhagyóan, naplószerűen boncolgató sorozatunk utolsó részéhez érkeztünk, amiben akarva akaratlanul is számvetés történik.
„Semmi pánik, limuzinsofőr vagyok!” – mondta két évtizeddel ezelőtt Dumb, majd látványosan kizuhant a reptéri kifutóra. Ez csak egy, a Farelly testvérek sokkoló debütálásának sok-sok idézhető momentuma közül, és noha a szó szerint nevetségesen megkésett, és alapvetően indokolatlannak tűnő folytatásból jóval nehezebb ilyen és ehhez hasonló, bámulatosan ragadós hülyeségeket kiszemezgetni, pánikra jelen esetben sincs ok, ugyanis a második Dumb és Dumber film is pusztító baromság.
Az animációban a humoros fogékonyság nem csupán a komikus fantázia működtetésével magyarázható, hanem magából a formából következik, aminek ambivalens viszonya van a szavakkal.
Manapság a filmek elején már nem elég kiírni, hogy igaz történetről van szó, hanem meg is kell erősíteni ezt az állítást a hitetlen néző számára, valahogy így: „De ez most tényleg igaz. Komolyan.” Glenn Ficarra és John Requa rendezőpáros első nagyjátékfilmje kezdetén is ez történik, mozijukban egy ma is börtönben csücsülő férfi, Steven Jay Russell fordulatokban gazdag életét vitték vászonra.
November közepétől már mindenkiben izzik a karácsony parazsa, leesik az első hó, téli gumikat kell rakni az autókra, talán már az ajándékok beszerzésére is gondolunk. Ebben az időszakban a tengerentúlon is készülődnek. A 30-as évek óta tradícióvá vált Charles Dickens novellájának filmvászonra vitele; ha nem is évente, de feltűnően gyakran csábítják el új feldolgozásaival az ünneplő szülőket és főleg azok gyermekeit (olyan marketing ez, akár a happy meal).
Joel Barish egy késő őszi reggelen a már megszokott melankóliával ébred, kimegy a vasútállomásra, és várja a szerelvényt, ami majd elviszi a munkahelyére. Miközben gondolatai saját jelentéktelensége körül forognak, egyszer csak elege lesz mindenből, és hirtelen felindulásában az ellenkező irányba induló vonatra száll. El kell jutnia a tengerpartra; talán maga sem tudja, miért pont oda, de valami mégis erre készteti. Megérkezik, majd betelefonál a munkahelyére és beteget jelent; magában kicsit talán már bánja is, hogy idejött.
Semmi bajunk nem lenne ezzel az alkotással, ha nem emlékeznénk olyan élénken az Ember a Holdon és a Truman Show című filmekre. Ha Milos Forman és Peter Weir (Holt költők társasága) nem mutatta volna meg a fél világnak, hogy Jim Carrey alkalmasint színészi feladatok elvégzésére is alkalmas. Azaz filmszerű filmekben is helytáll, s nemcsak egymás mellé fűzött gagparádékban.