Manapság a filmek elején már nem elég kiírni, hogy igaz történetről van szó, hanem meg is kell erősíteni ezt az állítást a hitetlen néző számára, valahogy így: „De ez most tényleg igaz. Komolyan.” Glenn Ficarra és John Requa rendezőpáros első nagyjátékfilmje kezdetén is ez történik, mozijukban egy ma is börtönben csücsülő férfi, Steven Jay Russell fordulatokban gazdag életét vitték vászonra.

Steven (Jim Carrey) egy autóbalesetet követően felszámolja tisztes polgári életét és lelebbenti a fátylat sokáig titkolt homoszexualitásáról. Eddigi élete során egész jól belejött a csalásba, mivel saját magát is évekig átvágta, ezért úgy dönt, hogy mostantól másokat fog átejteni. Eleinte kis stiklikkel tesz szert nagy összegekre, majd nagy stiklikkel még nagyobb összegekre, így kerül életében először börtönbe. Itt ismerkedik meg szerelmével, Phillip Morris-szal (Ewan McGregor), a finom lelkű rabbal, románcuknak azonban hamar vége lesz, Stevent ugyanis szabadon bocsátják. A férfi ígéretéhez hűen azonnal elkezd azon ügyködni, hogy párját is kihozza a dutyiból. Ez sikerül is neki: ügyvédnek adja ki magát, és olyan profin játssza ezt a szerepet, hogy fel sem tűnik senkinek, hogy végig blöfföl. Később komoly karriert fut be egy nagyvállaltnál, de ismét fény derül a turpisságra és Steven megint a négy fal között találja magát, ami igazából nem akadály neki, mivel lenyűgöző érzékkel látja meg a szökési útvonalakat és mondani sem kell: az összes ziccert ki is használja.

A film trailerét látva a néző teljesen bizonyos lehet abban, hogy egy meleg-románcról szóló vígjátékra vált jegyet, de azt kell, hogy mondjuk: az alkotók picit átvágták a közönséget. Az I Love You Phillip Morris sokkal inkább egy negatív karriertörténet, egy olyan ember roppant szórakoztató históriája, aki képtelen tisztességesen élni és önmagát adni másoknak. Egy vicces jelenetben meg is mutatja nekünk a két rendező a kis Steven lelki törésének okát. A srác ugyanis örökbefogadott gyerek, anyja elmondása szerint ennek ellenére is különleges, mert őt választották. Az apja azt is hozzáteszi, hogy az adás-vétel rendben zajlott: egy barna zacskóban nyújtották át a fiúért a pénzt az anyának egy parkolóban. A lelki hasadás másik oka a látens homoszexualitás: bár kiskorától tudta hősünk, hogy meleg, ezt mindig eltitkolta mások és önmaga előtt is, hogy képes legyen beilleszkedni környezetébe.

Érdekes, hogy Jim Carrey ismét egy olyan figurát alakít, akinek testében több személyiség lakozik. Úgy látszik, a rendezők látják a komikusban azt a képességet, hogy olyan embereket játsszon, akik saját identitásukat különféle jelmezekkel leplezik. Gondoljunk csak az Egy makulátlan elme örök ragyogására, a 23-as számra, az Ember a Holdonra, a Maszkra vagy a Minden6óra. Carrey mindegyik filmben önmagával küzd, skizofréniája pedig megannyi szórakoztató pillanat forrásává válik. Bár az I Love You Phillip Morris főszereplője vitathatatlanul Carrey, Ewan McGregor mégis sokkal jobban, pontosabb arányérzékkel játssza a meleg figurát, minden gesztusa, mosolya tökéletesen a helyén van. Kettejük kapcsolatában inkább ő a feminim fél, a film pedig egy darabig pontosan úgy működik, ahogy egy szokványos romantikus komédia, csak a szélhámos pasi nem egy törékeny lányt ejt át, hanem egy törékeny fiút. Ráadásul a közeg is rendhagyó, hiszen egy börtönben zajlik a románc, aminek köszönhetően a romantikus gesztusok is másképp működnek: Steven virágvásárlás helyett az egyik rab agyonveretésével kedveskedik a párjának, aki nem tud aludni a pórul járt férfi ordításától.

A mozgókép első felében van pár igazán merész poén és explicit jelenet, ami azért kellett, hogy a néző ne mondja azt, hogy megint egy óvatos – vagy ha úgy tetszik langyos – meleg-filmre ült be. De a második félidőben a párkapcsolatról áttevődik a hangsúly Steven bűnözői karrierje alakulására, és bár eleinte úgy tűnik, hogy Phillip a motivációja Steven tetteihez, később rá kell jönnünk, hogy ez nem így van: ez a csávó akkor is csalna, ha semmit nem akarna elérni vele. A film hibája is pont ez: nem döntötték el az alkotók, hogy merre vigyék el a sztorit, így vezérfonal híján csapongó lesz a történet, néha leül, majd jön egy szórakoztató rész, ami felrázza az embert. Azonban van annyi emlékezetes poén és meghökkentő fordulat ebben a – néhány sikamlós részt leszámítva abszolút kommersz – vígjátékban, hogy inkább ezek maradnak meg az emlékezetünkben. A film megtekintése után pedig azt nyugtázhatjuk: ha nem rágták volna a film elején a szánkba, hogy igaz történetről van szó, akkor is elhinnénk, mert ilyen sztorit csak az élet tud írni.

A slusszpoén pedig benne sincs a filmben, ahhoz a Wikipédia- bejegyzés végét kell elolvasni: „Amikor letartóztatták, éppen plasztikai sebészhez készült, amely teljesen felismerhetetlenné tette volna. 1998-ban 140 év szabadságvesztésre ítélték. Hetente kétszer más cellába költöztetik, két négyzetméteres a szobája, csupán napi két órát sétálhat. Saját bevallása szerint nem érez gyűlöletet az őt üldöző rendőrök iránt és már talált gyenge pontokat a börtön védelmében.”