A nemrég streaming-műsorra került Calibre nézése közben gyakran eszünkbe juthat a Gyilkos túra, a Szalmakutyák vagy akár még A vesszőből font ember is, Matt Palmer rendező azonban túl görcsösen akar szabadulni ettől a hagyatéktól, amiből egyébként még bőven lenne mit meríteni. Jellemző módon pont ez az eredetiségre való kényszer válik a forgatókönyvet is jegyző brit filmes hübriszévé és műve végül pontosan ugyanúgy jár, mint megannyi hasonló, a Netflix által felügyelt produkció. Adott egy nem kifejezetten eredeti ötlet, egy kiváló helyszín, érdekes karakterek, aztán valaki elkezdte meghozni a rossz döntéseket.
Vaughn (Jack Lowden) és Marcus (Martin McCann), a két gyerekkori jóbarát igazi tesztoszteron-hétvégére utaznak a Skót-felföldre, ahol idejüket főleg alkohol fogyasztásával és vadállatok leölésével szándékoznak eltölteni. A buli természetesen már a vadászat előestéjén elkezdődik, így hőseinknek nem csak az erdővel, de a masszív másnapossággal is meg kell küzdeniük. Ekkor már sejthetjük, hogy hamarosan bekövetkezik a tragédia, ami valóban nem várat magára sokat: Vaughn elvéti prédáját és a lövedék a célba vett szarvas helyett egy semmiből felbukkanó kissrácot talál homlokon. Nemsokára feltűnik a fiú apja is, akit érthetően teljesen feldúl a tragédia. Azt viszont már soha nem tudjuk meg, hogy mi a reakciója, Marcus ugyanis egyszerűen lelövi.
A két kívülálló eddig sem túl kényelmes vidéki hétvégéje valóságos pokollá változik, innentől kezdve pedig csak idő kérdése, hogy mikor zárul be körülöttük a falu. Ugyanígy érezzük magunkat mi is, sajnos nem a jó értelemben. Annyi véletlen és tragikus fordulat jön össze a játékidő során, hogy az már a hihetőség kárára megy, és még csak a sztori első harmadánál tartunk. Nem segít, hogy a szereplők látszólag minden egyes keresztúton a lehető legrosszabb, legindokolatlanabb döntést hozzák meg. Marcus az első perctől kezdve szinte szándékosan provokálja a falusiakat, de a személyiségéből adódóan talán ő van a legvédhetőbb helyzetben. Az igazi probléma akkor kezdődik, amikor az összes többi, addig elfogadhatóan viselkedő karakter is felveszi ezt a viselkedést. Már szinte meg sem lepődünk, hogy úgy ugrunk a véletlen vadászbalesetről a szándékos emberölésre, mintha a kettő között semmilyen morális vagy büntetőjogi különbség nem lenne.
Az ehhez hasonló kanyarok miatt hamar azt érezzük, hogy a sok lehetőséggel kecsegtető és feszesebb dramaturgia feláldoztatott annak érdekében, hogy a készítők minél jobban elnyújtsanak egy tucatszor látott és kívülről fújt helyzetet. A forgatókönyvet is jegyző Palmer például valamiért úgy gondolta, hogy egy pszichológiai thrillerben a természetesen alakuló lélektani-erkölcsi vívódások helyett az akcióra kell több hangsúlyt helyeznie. Teljesen testidegen a filmtől, hogy a kilométereken át tartó erdei embervadászatot vagy a megkötözött, gyerekgyilkos Vaughn módszeres kínzását nézzük, miközben az, hogy a szóban forgó protagonista maga is hamarosan apává válik, szinte semmilyen hangsúlyt nem kap.
Ám – hogy ne csak a rosszat emeljük ki – a Calibre javára írható, hogy a kis költségvetés ellenére kifejezetten profi produkció benyomását kelti, amiben nagy szerepe van a Varga Katalin balladáját és a Víkendet is jegyző Győri Márk operatőrnek. (Csak lábjegyzetben teszem hozzá, hogy utóbbi kísértetiesen hasonlít a brit író-rendező jelen alkotásához.) Korrekt iparosmunka – mondhatnánk, ha a Calibre amúgy jó élmény lenne, de a fentebb említett hibák és hiányosságok a többi alkotóelembe is beszivárognak. A látvány szép, de valahogy túl steril és a gyakran súlytalan, ezért a lenyűgöző látványú Skót-felföldben rejlő akár vizuális, akár pszichológiai lehetőségek egyáltalán nincsenek jól kihasználva.
Talán a legnagyobb csalódást az okozza, hogy a Calibre rengeteg izgalmas, ám kidolgozásra váró figurát sorakoztat fel, amelyek kiteljesedésére hiába várunk. Ez Palmer thrillerjében azért különösen dühítő, mert egyébként a színészek közti kémia jól működik és az általuk alakított karaktereket összefűző kapcsolatok is nagyon ígéretesek. Ezek közül azonban olyan sok marad elvarratlanul, hogy nem is érdemes belemenni az egyébként érdekesnek tűnő mellékszálakba. A helyszínül szolgáló, nehéz gazdasági helyzetben lévő kis falu és annak lakói szinte saját történetet érdemelnek. Olyan ritka együttállás ez, amit óriási hiba volt elpuskázni, mert e nélkül csak a műfaji ismétlődéseket látjuk.
Sokszor érezni a Netflix produkcióin, hogy nem tudnak, vagy nem akarnak különbséget tenni a mozgóképes dimenziók között, és ezért nem is filmeket, hanem egyrészes sorozatokat gyártanak. A Calibre is belengeti, ám végül adós marad az erkölcsi tanulsággal, hiába próbálja meg Palmer az utolsó jelenetben Vaughn-on keresztül a retinámba égetni azt. Mindez csak arra jó, hogy végleg ellehetetlenítse az előző bő másfél órát és a maradék jó érzésem is elmúljon a látottakkal kapcsolatban. A Netflix tehát továbbra sem hajlandó felhagyni a kis költségvetésű produkciók futószalagon való gyártásával, én pedig már megint ott tartok, hogy lemondom az előfizetésemet.
